Nehrer György: Velünk élő múlt 8.
Velünk élő múlt sorozatban most nem épületekről, hanem XVIII. századi társadalmunkról lesz szó. Remélhetőleg ezek az írások is érdeklődésre találnak.
Nagy tisztelettel emelem a kalapom azok előtt a pedagógusok előtt, akik a ma ifjúságának igyekeznek átadni a múltunk ismeretét. Szándékosan nem tanítást írtam, mert meggyőződésem, hogy a történelmet nem tanítani kell, hanem megszerettetni a diákokkal. A „megszerettetni” annyit tesz, hogy magam is szeretem azt, amiről mesélek. Igen, mesélek; nemcsak hercegekről, királyokról és grófokról, hanem a nemzetet alkotó népről, melynek tagjai ugyanúgy, mint a jelenben is, nem tettek mást, mint éltek, dolgoztak és gyermekeiket nevelték. Nem voltak hősök és nem voltak rendkívüli tehetséggel megáldott emberek, csupán a nép részei. Mégis magukban hordozták és hordozzák mindazt, ami előre, vagy hátramozdít egy társadalmat, császárok, királyok, miniszterek, ilyen olyan döntése ellenére is. A történelemtanítás az mindig az aktuális politikai irányzat tükre. Ez így volt régen is, és így van manapság is, valószínű, hogy így marad a későbbiekben is. Objektivitás, csak a lényegtelen dolgokban tapasztalható. Ezen nincs is értelme túl sokat morfondírozni. Úgy gondolom, annak talán van értelme, hogy megmutassuk az embereknek, milyen is volt a múlt. A hétköznapi múlt. Talán ezen keresztül közelebb kerül az olvasóhoz akár szórakoztató formában a történelmünk egy kicsi szelete, ami talán bővebb információk megszerzésére sarkallhat.
Mit olvastak 144 évvel ezelőtt október 8-án a székesfehérvári emberek?
Néhány kis cikket válogattam ide a korabeli sajtóból, némi nyelvezetmódosítással, hogy a ma emberének is érthető legyen. Lesz itt korabeli bulvár, bűnügy, irodalom és költészet is a későbbiekben.
– Tárnokon Zumbella János lakásába fényes nappal egy ismeretlen tolvaj hatolt be az ablakon, s elvitte a nevezetnek a láda fenekén guggoló ezüst forintjait, s néhány ruhadarabot. A tolvajt nem kutatják. Az eset megtörtént, bele kell nyugodni.
– Belügyminiszterünk saját rendelete folytán, valami Miadragovits, mint veszedelmes szerb agitátor hónapokkal ezelőtt a mi városunkba helyeztetett át, éspedig belügyminiszteri utasítás folytán szigorú őrizet alatt. A napokban felsőbb helyről jött utasítás alapján szabadon bocsáttatott. Azonban a veszedelmes szerb agitátornak esze ágába nincs hazamenni a lőporszag közé, sőt folyamodott a városi tanácshoz, hogy legalább egypár hónapig csukják be, mert nincs kedve elmenni, sőt nagyon is jól érzi itt magát, úgy látszik ennek soha nem volt ily jó dolga, azért szeretne tovább is a kormány atyai gondoskodása alatt maradni. No ehhez nem kell kommentár.
– Fipps, a világ egyik leggazdagabb embere (négyszáz milliója van), e napokban Párizsba érkezett, hozott magával egy papagájt, melynek beszélő tehetsége bámulatos. Elég előtte egypár hosszabb mondatot háromszor-négyszer elmondani, hogy egész érthetően visszamondja. A madár e tudománya egy embernek az életébe került.
Egy nap Baltimoreban meggyilkolva találtak az ágyában egy gazdag bankárt. Volt egy unokaöccse, Domers nevű, kit minden ember tisztelt s nem gyanította volna benne a gyilkost, ha e papagáj, mely akkor a meggyilkolté volt, egyszer el nem kiáltja magát: „What have I done! I have murdered my poor oncle!“ (Mit tettem! megöltem szegény nagybátyámat ) Erre a fiatalembert elfogták s miután több összejátszó körülmény is gyanúba keverte, minden tagadás dacára felakasztották. Elképzelhető a bírák elképedése, midőn két hét múlva a következő levél érkezett az egyikhez: „Coroner ön egy nagy szamár! Egy oktalan állat vallomására felakasztatta Domerst, pedig ő ártatlan volt, én vagyok a gyilkos. Én magam tanítottam rá az előttem jól ismert papagájt arra a mondatra, hogy a vizsgálatot tévútra vezessem. Sikerült. Mire ön e sorokat olvassa, én már távol vagyok az akasztófától, s ön soha se fogja megtudni, ki vagyok. H.“ A gyilkost csakugyan máig sem sikerült felfedezni, de a papagáj egyszerre híres lett, s Fipps, aki, mint minden amerikai, különben is nagy kedvelője a kuriózumoknak, ezer dollárt adott érte, s mindenüvé magával hordozza.
De lássuk mivel is csábították akkoriban a vásárlókat az üzletbe.
Az akkori politikai viszonyok nem tették lehetővé, hogy nyíltan emlékezzenek meg az aradi vértanúkról. A „Tárca” rovatban ismeretlen szerzőként viszont megjelentek olyan írások, melyek úgymond ellenzékinek számítottak. Többnyire név nélkül jegyezték le ezeket.
Az alábbiakban közlöm, nyelvtani módosítások nélkül!
TÁRCZA.
Október 6.
Most is él még az a hős oroszlán,
Mit magyarnak hivtak hajdanában.
Nem a régi! Bőr alig van csontján,
Rég lehúzták a bakók díjában,
Foga nincs már. Mind ki van az verve,
Melylyel anynyi ellent tépe szerte.
Nem régen volt. Látta őt két ország,
Bősz haraggal villámló szemekkel;
Vérrel oltá századéves szomját.
Egymaga volt, s győzött, nem veszett el.
Vérrel irta fel nevét az égre,
Régi helyre, a legtetejére.
Mit beszéljem? Elmondták már itt, s ott,
Hogy mi lett a hős oroszlán sorsa,
Aljas lelkek szivében a gyilkot
Megforgatták, s úgy húzták bitóra.
Drága vére fölfrecscsent az égre,
Most is ott van, nem törülheték le.
Évek múltak, s még él az oroszlán,
Nem magyar már, ép’ csak úgy gúnyolják.
Oly csendes most, hisz ereje fogytán,
S nyalja szépen gyilkosának jobbját.
Betakarják bársonyos ruhába,
Sebhelyét, hogy senki meg ne lássa.
Évek múlnak, s a sebek hegednek,
— Eltakarja a sok cifra öltöny —
Néha van csak láza a betegnek,
Hol a bolygó kisértet előjön.
Tizenhárom sebből vérzik vére,
Minden csepp boszut kiált az égre.
Forrás: Székesfehérvár és Vidéke.
Nem gyűjtök lájkokat! Persze örülök annak, ha így nyilvánítasz véleményt. Ez az oldal költészettel és szépirodalommal foglalkozik. Létrehozásába, és működtetésébe befektetett munkát tiszteld meg egy megosztással, ha tetszett az, amit olvastál!
Kommentek