Viharkabát

1.0Könyv és Tollhttps://konyvestoll.cafeblog.huKönyv és tollhttps://konyvestoll.cafeblog.hu/author/konyv_es_toll/Viharkabát<h3>Nehrer György: </h3> <h3>Viharkabát </h3> Hatéves voltam és valahogy minket az ötvenes évek viszontagságai önállóbbá neveltek, mint a mai gyerekeket. Úgy mozogtunk a környezetünkben, mint a felnőttek, akik többnyire nyúzottak, soványak voltak, és rossz időben viharkabátban jártak. Milyen is volt abban az időben a viharkabát? Nos, impregnált lenvászon, sárgászöld és szürke színben, háromféle fazonban lehetett vásárolni. Volt hosszú, háromnegyedes és feles. A szürkét a férfiak, a sárgászöldet a nők és a gyerekek hordták. Szándékosan írtam, hogy hordták, mert ezt a kabátot csak nagy jóindulattal lehetett viseletnek nevezni. Ugye micsoda különbség van a két szó között? A kabáthoz járt kapucni, háromszög alakban összehajtva, és hátul a gallérhoz gombolva, valamint egy háromujjnyi széles öv. Az öv végén egymás mellett két fémkarika, amivel furfangos módon lehetett az övet szorosabbra, vagy lazábbra állítani. A kabáthoz tartozott még négy darab jó nagy barna gomb, a zsebek felett pedig gombolható hajtóka. Begombolni szinte lehetetlen volt. Részben az anyag keménysége, részben pedig a gomblyukakat szegő durva cérna miatt. A cérna olyan vastag volt, hogy egy lovat simán kilehetett volna kötni vele. Amelyik nő ilyen kabátban járt, annak biztos nem volt hosszú körme, ha be akarta gombolni a kabátját. A hosszú köröm meg amúgy sem volt divat annak idején. Még a lakkozástól is megbotránkoztak sokan. Persze, a „sokan” közé az öregasszonyok tartoztak. Egyenesen erkölcstelennek számított, akin rúzs és körömlakk volt. Az utcán járkáló nőkre – már, aki fiatalabb volt, mint az öregasszonyokból álló „pletykacsapat” – azt mondták, „céda”. Nem igazán értettem, hogy mit jelent ez a szó. Úgy gondoltam, hogy az a neve, bár az óvodában ilyen szép nevű lány nem járt velünk. Attól még a felnőttek között lehet, hogy van ilyen. Zörgetett valaki nagykapun. Szaladtam ajtót nyitni. – Itthon van a nagymamád? Kellene tíz darab tojás. – Itthon van, tessék bejönni. Aztán hátraszaladtam az asszony előtt a ház melletti téglás járdán, egészen a kis konyháig, ahol a mama éppen főzött, és csak a szúnyoghálós ajtó volt becsukva. Illedelmesen, és hangosan kiabálva bejelentettem a látogatót, és a látogatás célját. – Mamaaa! Itt van a Céda néni, kell neki tíz tojás! Megismételtem még vagy kétszer jó hangosan, mert a mama elég nehezen akart előjönni a konyhából. Így utólag visszagondolva szerintem éppen akkor süllyedt derékig a döngölt földes kis konyhában. „Céda” néni nem szólt egy szót sem, csak köhintett egyet és várta a mamát. Végül öreganyám is előkerült a konyhából, és zavartan törölgette a kezét egy konyharuhában, majd a ruhával a fenekemre csapott, nem nagyot, éppen csak meglegyintett. – Butaságokat beszél ez a gyerek. Nem is tudom, hol tanulnak ilyesmit? – Nem Céda néninek hívják a nénit? – forszíroztam tovább a dolgot. – Kati néni vagyok – szólalt meg a nő, a hangjában valami furcsa hangsúllyal. – Szaladj gyorsan hátra, ott a kamrában a kis vájdling, hozzad azt a tíz tojást, de nehogy összetörd – adta ki az utasítást a mama „Céda” nénin éppen viharkabát volt, és a rövid körmei pirosra lakkozva, a száján pedig ugyanolyan színű rúzs. De hogy a fogai miért voltak rúzsosak, azt nem tudtam. Mindenesetre, amikor a húgom néhány év múltán kikente a száját anyánk rúzsával, mondtam neki, hogy a fogait is kenje be, mert én láttam a „Céda” nénin, hogy azt úgy kell. Húgom már kezdett hasonlítani egy vámpírra, miközben én a szemceruzával szép bajuszt és szakállat pingáltam magamnak. Persze az nem ment olyan könnyen, mint a rúzsozás, mert akkoriban nem voltak olyan modern sminkdolgok, mint manapság. A szemceruza csak akkor húzott fekete vonalat, ha az ember megnyálazta. Szóval mire nekem kackiás bajuszom és sűrű szakállam lett, addigra gyakorlatilag elnyalogattam majdnem az egész ceruzát. Anyánk szép fehér kalapja – amin egy kis selyemszalag is volt– már a húgom fejére került. Éppen egy tűsarkú cipőben, rúzsos kezeivel az előszobai tükörbe kapaszkodva próbált megállni, amikor anyánk hazaért egy hatalmas csomaggal. Hogy a csomagot ijedtében vagy meglepetésében dobta-e el, azt nem tudom. – Jézusom! Ti mit csináltok? Erre a húgom gyakorlatilag végigcsúszott a tükrön, és úgy nézett ki, mint aki véres csíkokat húz az ujjaival a foncsorra. Mire gyönyörködhettünk volna magunkban, már vége is lett a produkciónak. Nem hinném, hogy túl jó gyerekek lettünk volna, és talán a szüleink sem gondolták úgy. Azért a lakást egyszer sem sikerült felgyújtani, bár némi próbálkozásunk volt ez ügyben is. Őszintén mondom, nem rajtunk múlott, csupán a véletlenen, hogy megúsztuk. A hatalmas csomagban három gyerekméretű sárgászöld viharkabát lapult, amit rögtön fel is kellett próbálnunk. A bátyánk akkor éppen valamelyik mamánál tartózkodott, így az ő kabátját is én próbáltam fel, mert nem volt olyan nagy különbség kettőnk között. A május elsejei felvonulás már a nyakunkon, és anyám úgy tervezte, hogy az idén először mi is részt vehetünk ezen a neves ünnepen. Mielőtt valaki feltenné a kérdést, hogy miből tellett három viharkabátra abban az időben? – felvilágosítanám: anyám fizetése négyszáz forint volt, apámé is nagyjából ugyanannyi. Akkoriban a fizetés nem úgy történt, mint manapság, hogy átutalják a bankba, hanem kis fehér zacskóban harmadika körül megkapták a pénzt. A havi munkabérből mindjárt levontak tíz százalékot békekölcsönre, amire azt mondták, hogy önkéntes. Aztán ezért a pénzért adtak egy nagyon szép, oklevélhez hasonló színes papírt, amit anyánk egy sárga dossziéban őrizgetett sokáig. Ezeket a papírokat időnként kisorsolták, és olyankor a hírlapnak külön melléklete volt a sorsolási jegyzékről. Persze sosem hallottuk, hogy bárki is nyert volna ezeken a sorsolásokon, de már az is nyeremény volt, ha valaki a névértékén vissza tudta váltani a színes papírokat. Végül ezerkilencszázötvenhat után már nem kellett „önként” békekölcsönt jegyezni, és szép kötvényeket sem kaptunk többet. A nagy köteg színes papír között a kopott sárga dossziéban voltak olyan papírok, amiket névértéken be lehetett váltani. A többivel meg begyújtottunk a cserépkályhába. Ezekből a visszaváltható papírokból vásárolta anyánk a kabátokat és három fehér színű svájcisapkát. <img class="wp-image-980 aligncenter" src="https://konyvestoll.cafeblog.hu/files/2020/04/Békekölcön-előlap-300x207.jpg" alt="" width="729" height="503" /> Eljött május elseje! Ezen a napon vagy trópusi meleg szokott lenni, vagy hideg szél, és eső. Akkor éppen az utóbbi volt, így beöltözött a család az egyen viharkabátba. Mi örültünk, hogy így legalább megismerjük egymást a tömegben és nem veszünk el, hiszen csak a viharkabátot kell figyelni. Nos, az első húsz perc után, kétségbeesetten keresni kezdtük a húgunkat, aki valahogy eltűnt, mert minden gyereken viharkabát és fehér svájcisapka volt. Bátyámmal eluntuk a nagy keresgélést, és nekünk már annyira nem is hiányzott a Zsuzsi, ezért úgy döntöttünk, hogy viszünk egy másik viharkabátos lányt, hogy anyánkat megvigasztaljuk. Így végül is darabra megleszünk, és húgunkat is biztosan felneveli majd valaki a tömegből. A terv nem jött be, mert egy öregasszony épp az esernyőjét kezdte tönkretenni rajtunk nagy kiabálva, mire anyánk megjelent a testvérünket vezetgetve. Az első május elsejénk ilyen kalandosan zajlott, de aztán végül nagyon jól sikerült, mert a vidámparkban fejeztük be a felvonulást, virslievés és töméntelen mennyiségű bambi elfogyasztását követően. A vidámparkban egy darabig pecázgattuk a műanyag halakat, de aztán nagy nehezen rábeszéltük anyánkat, hogy fizessen be bennünket a körhintára, mert már a nap is kisütött. Néhány kör után a hinta körül álló, és a gyermekeikért aggódó szülők valami miatt menekülőre fogták a dolgot. Először nem értettem, hogy miért, de aztán rájöttem, hogy sugárban távozott belőlem a virsli és a bambi keveréke. Megkönnyebbültem, és innentől kezdve tőlem foroghatott volna a hinta, ameddig csak akar. De nem forgott, hanem hazaindultunk és még jól meg is áztunk. A vízhatlannak gondolt impregnált vászonkabát egyre nehezebb lett a sok víztől, és már a kabát alatti ruha is nedves volt, mire beestünk a lakásba. Az átázott kemény kabátok gyakorlatilag megálltak a saját lábukon a sarokban, és csak akkor csuklottak össze, amikor távozott belőlük a víz. Ha össze kellene foglalni, hogy mi jut eszembe erről az időszakról, akkor tőszavakban: viharkabát, lódenkabát, békekölcsön, svájcisapka, kenyérjegy, Inota, Sztálinváros, üres boltok, fáradt, és dohányszagú sovány emberek.rich