A jó levegő gyógyít

Kaszás István:  A jó levegő gyógyít

A kora reggeli bíbor fényben mesésen úsztak a tarajos hegyek, nem félve attól, hogy sziklának ütköznek, hiszen maguk is azok voltak. A buszos csoport a hegyekkel párhuzamosan haladva igyekezett minél előbb maga mögött tudni a három műszakban zakatoló világot. Mindenki a végtelen csönd birodalmának a túlsó végére vágyott, oda ahol az ember fia csak akkor szólal meg, ha a kimondott szó szebben hangzik, mint az a némaság, amit a beszéd megtör. Egy hosszabb úton, akarva, akaratlanul is életbölcsességekkel gyarapodik a jámbor utas. Nem csak olyasmikkel, hogy – én szerecsendiót is szoktam beletenni, és még tíz percig főni hagyom – hanem néha a Teremtő megtapasztalásával kapcsolatos élményeket is lehet hallani. – A jó Isten a tenyerén hordott, de ha valami nagyon rosszat csináltam, meglepetésében összecsapta a kezét, és ilyenkor fájt az élet nagyon. – A busz közepéről jöhetett a sóhajjal keveredett beszédfoszlány, és igazságosan oszlott el a térben, ahol kánonban hallgatott a csend.

      Valahol a zaj és a némaság láthatatlan határánál, több mint egy órát vesztegelt a busz. – Vasúti baleset, valaki meghalt, két ujját levágta a vonat – suttogták távirati stílusban az elől ülő jól értesültek. Talán többet is mondtak, de illetlen lett volna részletezni, és hangosan hátra kiabálni.  – Abban nem szoktak meghalni – jött akadozva a nagy élettapasztalatra utaló válasz a busz végéről. – Igaz, igaz – fordult a visszhang – de éppen a fejét vakarta az illető. Némaságba menekülő gondolataikkal szinte lábujjhegyen, gumitalpú busz hátán, a csend hazájába érkeztek vám-, és útlevélvizsgálat nélkül.  A jól előkészített úton nyugodt volt mindenki. Kaptak egy kiválóan felépített programot napi célokkal, és részletes használati utasítást a boldog pillanatok elfogyasztásához. Mindenkinek járt egy szelet optimizmus, mellé körítésként az udvarias személyzet, és barátságos utastársak, estére, szunnyadó vágyaik mellé, desszertként egy-egy helyi legendát szolgáltak fel, szirupos öntettel.

A hallgatag birodalom belseje felé az út egy világvéginek tűnő falucskán vezetett át. Szinte mindenki az utcán integetett, ott ugyanis évente két nagy esemény van: az egyik, amikor busz érkezik ide, a másik – könnyű kitalálni – amikor elmegy.  Midőn elhagyták halkan a települést, nem várt esemény történt a fedélzeten, és a sokat látott bemondó is – a sofőrök így hívják az idegenvezetőt – tehetetlennek bizonyult. A megtelt buszon két egymás mellett ülő utas egyike fázott, a másiknak melege volt, így a hőmérséklet-szabályozás vajmi keveset segített. A tapasztalt bemondó próbálta másra terelni a szót. – A csend és a jó levegő gyógyít, és mindez ma még itt ingyen van. Nem kell mindenáron a gyógyszerektől várni a gyógyulást. – Itt kissé megrezzent és lehalkította a hangját – vajon nem utaznak-e inkognitóban gyógyszerészek a buszon, és nem fogják-e beperelni a versenysemlegességet támadó kijelentése miatt? – Semmi gyanús mocorgás, így tehát folytatta. A természet adta gyógyulás bizonyítására segítségül hívta olvasmányait, amelyekben a szereplők távoli üdülőhelyen kinn a szabad ég alatt fekszenek, szívják a jó levegőt, és közben élettörténetüket osztják meg bizalommal, a szinte ismeretlen üdülőtársaiknak. Lassan megérkeztek az aznapi céljukhoz, ahol az utasok kiszálltak. A kihűlt kráterekként egymás mellett ülő párok is leszállva, derűsen nyújtóztatják elgémberedett tagjaikat. A kijelölt dohányzónál, mint az elfojtott vágyak, elnyomott cigarettavégek tömkelege. Ki pólóban és napszemüvegben, ki esőkabátban és csizmában. Valamennyien párjukat ritkító egyéniségek, különösen az fiatalember, aki minden vacsoránál – nem zavartatva magát az edénycsörgéstől – levelet ír. Forró gondolataitól szinte lángra kap a papír, ezért asztaltársai óvatosan hátradőlve esznek.  Amikor az idegenvezető dicsérni kezdte a jó levegő tüdőre és a vérkeringésre gyakorolt áldásos hatását, és a végén még hozzátette tréfásan: meg ne lássam, hogy valaki nem vesz levegőt! – a nagyreményű fiatalember különös átváltozáson ment keresztül.  Miként általában, most is kanári sárga kötött mellényt hordott, és ódivatúnak számító, hónaljban kissé szűk nadrágot viselt. Környezetének bevallotta, volt idő, amikor próbált lépést tartani a divattal, de amikor a trendi az volt, hogy szex csak gyermeknemzés céljából ajánlott – csak rövid ideig tartó divathóbortként nem került ugyan főcímként a divatlapok első oldalára – neki éppen elég volt ahhoz, hogy egy életre elvegye kedvét a divat utánzásától. A külső ne tévesszen meg senkit. A mi fajtánk volt, az az igazi dacos, rebellis.  Csak éppen abban az irigyelt felfedező kábulatban lubickolt, amikor az ember még keresi magát. Láthatóan ez idáig nem talált önmagára, de látszott rajta az elszántság – nem adja fel.  Tele volt lázadással. – Ugyan már, meg ne mondja az idegenvezető, mikor vegyen levegőt és mikor ne! Neki aztán mondhatja, ő nem, ő nem vesz csak azért sem lélegzetet. Arckifejezése hasonlóvá vált a festményekről ismert őskeresztény vértanúkéra, akik az arénában is bátran a kiéhezett oroszlán elé álltak, de a fejére fordítva feltett baseball sapka, a fülére erősített hallgató, és a zsebéből időnként kiszóródó tökmag szemek némileg csökkentették a hatást, és a jelen időt hirdették.  Látszott rajta valami furcsa hullámzó tusakodás, de levegőt nem vett. Környezete élénken figyelte ezt a belső küzdelmet, azt gondolták, majd csak abbahagyja, pontosabban majd csak elkezd lélegezni.  Mindenki tévedett, ő dacolt tovább. Miközben az augusztusi nap minden aranyát a földre szórta, ő csak zöldült, lilult, láthatóan kész volt a mártíromságra is.

     A köréje csoportosulókat a kor divatja – a mantraként ismételgetett egyéni szabadság tisztelete – megakadályozta abban, hogy beavatkozzanak. Még esetleg bíróság elé kell állniuk, mert megsértették valakinek a döntési szabadságát. Nem. Elvégre a fiatalember is befizette a részvételi díjat, és ha mások szabadságát nem korlátozza, akkor azt csinál, amit akar. Az idegenvezető nem így gondolta. –Hú, mi lesz most? – és gyöngyözni kezdett a homloka.  És ekkor, mint valami jelenés, jött a mentőangyal: régi utas, sok tapasztalattal, túl a nyolcvanon – bár hatvannak sem nézett ki. Igazi úri nő, akinek ebben a faragatlan világban is átadják a helyüket a férfiak a tömegközlekedési járműveken, és még az ajtónál is maguk elé engedik. Sőt, illik reggelente előre köszönni neki az étteremben, ahol pedig már megkezdődött a versenyfutás, ki ér előbb a gazdagon terített asztalokhoz.  Ha ott volt a hölgy, akkor szégyenlősen lelassították a futást, és voltak olyanok is, akik még maguk elé is engedték a különös jelenséget a kávéautomatánál. Nem állítható határozottan, de nem is cáfolható tudományos alapossággal, hogy a reumás fájdalmak enyhültek volna a közelében, de erős kisugárzása volt, az kétségtelen.  Jelenlétében, senki sem mert közönségesen beszélni, olyan szégyellni való lett volna. Könyökig érő, világos kesztyűt hordott nyáridőben, hogy a nap ne égesse, és napernyő volt a kezében most is. Miközben a csoport megkövülten bámulta az addigra már sok színben játszó fiatalembert, a mi derék asszonyunk rögtön átlátta a veszélyt. A napernyőjét egy gerelyhajító magabiztosságával eldobta, és rávetette magát a fiatalemberre, aki hanyatt vágódott. Cselgáncsban a bíró a nőnek bizonyára megítélte volna az  ippont ezért az akcióért. Nem volt földharc. A nő szájon át lélegeztetni kezdte a férfit, aki már nem látszott mártírjelöltnek. Megadóan tűrte, jöjjön, aminek jönnie kell. A nő, amint látta a férfin, hogy visszatért belé az élet, otthagyta, és az ernyőjéért ment, olyan léptekkel, mint aki a színpadon vagy divatbemutatók kifutóján már megszokta, hogy a figyelő szemek ruhájának szirmait – a szeret, nem szeret bizonytalanságában – lecsipkedik róla. Miután ernyőjét felvette, visszafordult, majd ezerszer begyakorolt, de természetesnek tűnő bájjal kissé meghajolt, és mosollyal jutalmazta közönségét, akik egy akarattal megtapsolták a dámát. – Bár a kishúgomat lehetett volna így megmenteni! Szegénykém, hogy fulladozott halála előtt! – mintha széllel kacérkodó fátyol hullott volna le az arcáról, élesen maga előtt látta a sírásra görbült szájú múltat. – Hiába, ha nem is viselt keménykalapot és frakkot a tüdőbaj, attól még nagyúr volt valamikor – emlékezett vissza a metszett kristálypoharakkal koccintó időkre. Még a felhők is megszaggatták akkor bánatukban szürke köpönyegüket, és a kék ég is csak hosszú idő után, és tétovázva, mert előbújni. – Vajon könnyektől sós a tenger vize, minden könnycsepp és verejték odamenekül? – cikáztak a gondolatai.  Lassított, hagyta, hogy a szomorúságot utolérjék és megelőzzék a vigaszt adó emlékei. Lelki szemei előtt izzadt tenyerek szorongatta virágcsokrok hullottak a lábai elé, mint régen. Egy-egy csokorból kicsi, randevúért esdeklő levélke csúszott ki, amit ő, a csipkébe-bársonyba öltöztetett régmúltban soha nem olvasott el, azt az egyetlen egy esetet kivéve, és napsütötte arcát annyi idő után is elöntötte a pír. Ernyője alatt méltóságteljes tartással vonult visszafelé a megfiatalító időbe, mint hajdan a promenádon, ahol a kioszk árnyékában többnyire keringőt játszottak a snájdig zenészek. Akkor kalap levéve köszöntek neki, és ő kicsi fejbiccentéssel méltóztatott észrevenni a köszöntőket, de kézcsókra csak a legritkább esetben nyújtotta kezét. Megbotlott hirtelen egy képzeletbeli csokorban, de szerencsére ezt a csoport már nem láthatta. – Ó ha tudnák rólam ezek a kedves utastársak, hogy otthon, ha fellépek a kisszékre, hogy a szekrény tetején levő virágaimat megöntözzem, előtte elsuttogok egy imát, nehogy a székről leszédüljek – mosolygott szelíden maga elé. Amikor leért a dombocska aljához, eltitkolt gondolatai visszagurultak oda ahol állott. – Vajon ez a fiatalember, ha látott volna a színpadon, ő is dobott volna elém virágot? Esetleg a csokorba rejtve, levélkével? – Mélyeket lélegezve, befelé mosolyogva, elégedetten állapította meg: jó, hogy eljöttem erre az útra.

E közben a csoport nem tágított, miként a győztes csapatot ünneplő szurkolók is szeretnek a diadal helyszínén tovább ünnepelni, és megbeszélni a legnagyszerűbb pillanatokat. Még mindig a megdöbbenés, megkönnyebbülés és némi irigykedés moraja futott végig oda-vissza a társaságon. „Életmentő kitüntetésre felterjeszteni! …az anyja, hogy lesmárolta a srácot!…. milyen lehetett ez a nő húsz évesen?…már én is éppen segíteni akartam, de megelőztek…”

Napok múltán, hazafelé ismerős szántók és rétek mellett futott a busz vidáman, mint a táltos paripa, aki tudja, hogy otthon az istállóban tiszta víz és friss széna várja. A földeken ugyanazok dolgoztak, akik egy hete is itt hajladoztak énekelve, meg-megállva, és a busznak integetve. – Kell-e ahhoz messze száguldozni, hogy valaki elmerüljön az élet tengerében és megtalálja a csendben a békességet, mint a hal, amelyik a víz fenéken, álmosan iszapba fúrja a fejét? – mélázott el a bemondó. A buszon, ahol mindenki szaporán szedte a levegőt, nem kapott választ. A fiatalember átváltozása nem ért véget. Ruhatárának szolidabb darabjait is megcsodálhatták utastársai, és rendszeresen segítőkészen nyújtotta kezét a buszról leszállóknak.

Késő délutáni melegben értek a határra, ahol kis szünetet tartottak, ki-ki felhívta szeretteit, és a várható hazaérkezés időpontját latolgatták. Visszaülve a buszra, a majdnem fehér inget viselő fiatalember virágcsokorral köszöntötte az idős hölgyet. Erre az alkalomra odafönn a Nap is ernyővel árnyékolta tüzes arcát, sugaraira hosszú, simogató kesztyűt húzott, és visszafogott biccentéssel köszöntötte a hazatérőket.

Nem gyűjtök lájkokat! Persze örülök annak, ha így nyilvánítasz véleményt. Ez az oldal költészettel és szépirodalommal foglalkozik. Létrehozásába, és működtetésébe befektetett munkát tiszteld meg egy megosztással, ha tetszett az, amit olvastál!