Kaszás István: A mellény
Levetette a nagyapjától örökölt, zápor verte, víztől súlyos mellényét, és rögzült szokása szerint szeretettel megsimogatta. Gyakran van ez így a simogatásokkal, adnánk, de már nincs kinek, lekéstünk róla, mint az éjféli gyorsról.
Vizesen topogott a folyó partjára állított strandlépcsőn gondolataiba merülve. Váratlanul érte a villámlás és az azt követő ismétlődő mennydörgés, az erős széllökés pedig visszataszította a sarkában járó, lerázhatatlan múlt karjaiba. A víz haragra gerjedt, a mennyet ágyúdörgés rázta, a strandlépcső hirtelen a folyó rogyadozó hídjává szélesedett. A 38-asok sodrásban, hátizsákkal, gyalogsági ásóval, feltűzött szuronnyal rohantak a túlsó part felé. Nem homokvár az ott, hanem ellenséges lövészárok, nincs gumimatrac, mentőöv, de menedék sem. A folyó vize nem tudta eloltani a szűnni nem akaró pergőtüzet. Süppedtek a bakancsok a vértől dágványos homokba. Voltak, akiknek sikerült a srapnel szilánk szaggatta légben, cuppogó futással elérni a túlsó part mögötti erdősávot. „Midőn a 68-asok visszavonultak, megszakadt az összeköttetés a jobb szárnyon a Bug folyóig. Minket már 3 oldalról körülvettek a muszkák, s mi csak heves tüzeléssel tarthattuk vissza őket k.b. éjfélig, illetve éjfél után 1-2 óráig.[1]” Míg volt lőszer, addig lőttek, imádkoztak és kitartottak. Éjfél tájt vége lett mindennek. „A hátunk megett volt egy erdei út kissé srégen, ezen még nem volt muszka. Itt 40-50-en vonultunk vissza, de az oroszok folyton a nyomunkban voltak. Mi lőttünk olykor vissza, és ők is folyton lőttek utánunk. Így tartott ez a hajsza jó másfél kilométeren át a Bug folyóig, de oda az egészből már csak 5-6-an értünk, a többi részint megsebesült, részint meghalt.” Egy csűrbe terelték, majd vasúti vagonba hajszolták fel őket. A honvédet a csodamellény – melynek zsebe láncon csüggő órát rejtett – valameddig megvédte a szuronytól és puskagolyótól, de ott belül a lélek szállásán, már tele volt sebekkel. „Szibériába megyünk. Nem sok jót mondanak róla, de hát azt is meg kell tapasztalni a cár pénzén. Tobolszk környékén, az Irtis folyó partján volt a hadifogoly tábor. „Rettenetes a hideg, az embereknek képük, lábuk lefagy. Fát hordtam és farönköt ástunk a barakk mellett. Csúnya az idő, még csúnyább a mi keserves életünk. Minden nap előfordul koleragyanús, flekktífuszos megbetegedés.”A tífusz és skorbut közötti kegyelmi időben csája, kevés cukorral, és háromnegyed font savanyú kenyér. Tíz, a kanalát remegve markoló kéz hajol fegyelmezetten, sorára várva egy lábas fölé. „Keservesen tapasztaljuk, hogy a padló igen kemény fekvőhely, mert a farunk egész elzsibbadt. No de fel is fogom pofozni azt az embert aki azt meri állítani, hogy a fenyő puha fa! Próbálják meg állandóan azon aludni, majd megtudják mennyire puha” Nincs híradás, semmit nem tudnak róluk otthon. Egy-egy újabb magyar hadifogoly szállítmánytól legfeljebb csak front híreket hallanak, de a szeretteikről semmit. „Nappal dacosan tartják magukat, kevés a szó, annál több a beteg. No russik, hogy vigyen el a tatár benneteket, elég jól állok! Tavaszra mindkét tüdőm tönkremegy; és ha itt maradunk, mire a hó elolvad, engem szépen eltemetnek ez átkozott földbe. Tehát nincs irgalom és kegyelem számomra, ki a harctéren százak közül egyedül maradtam meg? Most itt nyomorultan, gyáván el kell pusztulnom! Ha béke lenne hamarosan, hogy tavasz előtt hazamehetnék, még sikerülne talán nyomorult porhüvelyemet hazacipelni, hogy otthon az édes hazai földben nyugodhatnék, mert tavaszig kibírom az bizonyos, mert hisz kemény még minden izmom, s tán még egy medvét össze tudnék törni.” Éjjel, álmában a század maradéka áttöri az ellenséges acélgyűrűt, amin túl a szeretteik ölelő karja várja őket. Valóságosan azonban csak kevesen érnek haza, köztük a honvéd, aki még táncolni fog golyó lyukasztotta lábával unokája lakodalmán, abban a régi mellényben. „Jolánkával álmodtam; kezeink szinte egybe voltak forrva, mintha szerettük volna egymást.” A naplónak a következő oldalára még a gyertya is viaszkönnyet hullatott: ”Éjjel édesanyámmal álmodtam, mint mostanában nagyon sűrűn. Szegény előbb pörölt apámmal, s azután egy bús kuruc dalt kezdett dalolni s apámmal együtt eldalolták. Kár, hogy mire felébredtem, a dalt elfeledtem. Mily jó is aludni, akkor legalább mindig otthon vagyok kedveseim közt, vagy lánytársaságban.” A fogoly honvéd öt éves volt, mikor édesanyját először sírni látta. 1894-et írtak – akkor halt meg az áhítattal emlegetett Kossuth Lajos. Emlékeiben felsejlett, hogy a szoba falán függő csendéletkép mögött rejtegette apja, a kovács mester, a bujdosó fejedelemnek, Rákóczi Ferencnek a képét.
A sejtelmes tárogató hangot a mozdonyfütty elnyomta. Az unoka visszatérve a révületből, kissé előrehajolva, mint aki nehéz hátizsákot cipel, elindult a ’Lesz vígasz’ ivó felé. Mire odaért, napillatúra száradt rajta a mellény.
[1] Az idézetek néhai Kiss László református kántortanító első világháborús naplójából valók. 1915. július 21-én esett fogságba a Bug folyó körüli harcokban. A szibériai fogságból 1921-ben tért haza.
Nem gyűjtök lájkokat! Persze örülök annak, ha így nyilvánítasz véleményt. Ez az oldal költészettel és szépirodalommal foglalkozik. Létrehozásába, és működtetésébe befektetett munkát tiszteld meg egy megosztással, ha tetszett az, amit olvastál!
Kommentek