Nehrer György :
A “Mohai Ágnes” víz
Ebben az írásban a „Mohai Ágnes” víz bonyolult történetébe fogunk alámerülni. Mielőtt ezt megtennénk vegyünk egy mély lélegzetet és ejtsünk néhány szót a Székesfehérvár környéki települések neveiről. Már csak azért is mert lehet, hogy az Ágnes víz története nem hoz mindenkit lázba. Előfordulhat, hogy a településnevek etimológiája sem. Pedig szerintem érdekes, és azokon keresztül vezet az út Mohára is.
Fejér megye egyes községeinek neveit naponta halljuk, emlegetjük, vagy éppenséggel olvassuk az újságok hasábjain, anélkül, hogy eszünkbe jutna: mit is jelentenek, honnét is származnak ezek az elnevezések? Gyakran még a helybéli lakosok sem sejtik, hogy számos községnév népünk múltjának milyen érdekes és régi emlékeit idézi. A megyénk helységeinek zöme, ugyanis hazánk legősibb települései közé tartozik.
Nevük nyomán az etimológia segítségével érdekes utazást tehetünk a középkorba.
Középkori képzeletbeli utazásunk útvonala jóval kacskaringósabb mint a mai utak, hiszen kiindulási helyünkről nézve a régi Fehérvár környéki tavak, mocsarak és folyócskák összefüggő láncolatát kell kerülgetnünk. Maga a város is szigeteken épült és a Sárvíz folyócska — a mai Gaja – patak — hömpölyög a határában. Az átkelőhelyek nagy jelentőségére utal a közeli Úrhida neve, amelyben valószínű, hogy első királyunk: István parancsára épült híd emléke maradt fent. Abban az időben ugyanis az „úr“ szó királyt, fejedelmet jelent és ez időben Úrhida, azaz „király hídja“ városként szerepel a krónikák lapjain. Határában a Keér nevű falu emelkedik. A hasonnevű honfoglaló törzs egy töredéke települt itt le, és lett a névadó. Ma, a községet temploma védőszentjéről Sárszentmihálynak nevezik. A hét honfoglaló törzs közül még két másiknak a nevét is megtaláljuk a környéken: az egyik Jenő, a másik a később „sár“ szócskával bővült Keszi.
Miután Úrhida városában megfizettük a hídvámot — amely István király 1009-ben keltezett – adománylevele alapján a veszprémi püspökség vagyonát növeli — dél felé fordulva „Batthián“ ma Szabadbattyán faluhoz, illetve az idáig húzódó Sós-tóhoz érünk. Vizét a Sárvíz folyócska, földesurát pedig a működő rév gazdagítja. A révnek nagy a forgalma, mert népes települések vannak a környéken. Nem messze van ide „Pulgár“ falu, neve a távoli Bolgárországot idézi, mert lakói innét települtek be. Ma, Polgárdinak hívjuk. Szomszédságában emelkedik Somlyó falu híres monostora. Ez a vidék már rómaiak idejében lakott volt, éppen úgy, mint Föveny a Sárvíz túlsó oldalán. Föveny a XIII. században itt tartott országgyűlésekről, hídjáról és vámjáról messze földön ismert — ma csak kis puszta. Környékén hatalmas királyi birtokok terülnek el. Az itt lakó királyi „tárnokok“és „csőszök“ emlékét a mai napig fenntartotta Csősz község neve. „Káluz“ (ma: Káloz) viszont alapítójáról neveztetett el, éppúgy, mint Aba, amely az idetelepült Aba nevű besenyőtől kapta nevét.
E vidéken hatalmas, halban gazdag tavak náderdeje zöldellik mindenfelé, melyet a Sárvíz kiöntései táplálnak. A tengerből a Dunán át felhúzódik ide a viza, ez a több méter hosszú, mázsás hal, amely igen jövedelmező halászatot biztosít. Még 1662-ből is van feljegyzés, hogy milyen sok a viza: Gorub Ferenc, Novia püspöke itteni birtoka jövedelmeként vizát követel az ágotaiaktól. A hal és vadgazdagság számos virágzó települést varázsolt a környékre: Gerény, Kenese, Tölgye és Théber településeket.
A tatár- és törökdúlás után éppúgy nyomuk sem maradt, mint például a fehérvári szőlőhegy mögött fekvő legendás Noé falunak.
A halaktól hemzsegő „fertők“ — ahogy a középkorban a tavakat és kiöntéseket nevezik — felhúzódnak innét egészen a Bakony hegység őserdeinek lábáig. A Bakony egyébként a szláv Buken szó elferdítésének köszönheti mai nevét, ami tölgyerdőt jelent. A hegység tövében a „Choór“ nemzetség földjei terülnek el, innét származik Csór község neve. Híres halász hely ez, a csóri csukának ízletességét Mátyás királyról szóló egyik adoma is emlegeti. A Csóri-tó túlsó oldalán „Biol“ lakói halászgatnak. A fehérvári keresztes vitézek birtoka ez. Custosa az igazgatója, ezt a szót ferdítette el a nép, és emiatt hívjuk ma ezt a helyet Gusztus-pusztának. A keresztesek itteni hatalmas birtokainak emlékét viszont Sárkeresztes neve őrizte meg.
Forrásáról híres hely ebben az időben Sárkeresztes szomszédja: Moha. Messze földről jönnek gyógyulást keresők a forráshoz, amelyet egy XIII. századbeli oklevél „Áldókút“ néven emleget. A forrás nem azonos a mai Ágnes forrással, amely a történelmi távlatokat tekintve egészen fiatal. Ezzel meg is érkeztünk úti célunkhoz. Nem feledve a többi érdekes történetű községet, amelyekhez majd a következő fejezetekben még visszatérünk.
Moha
Magyarország ásvány- és gyógyvíz előfordulásai között előkelő helyet foglal el. A Székesfehérvártól mintegy 10 km-re fekvő Moha községben több száz év óta ismert az ásványvíz. Hogy milyen fontos szerepet töltött be a község életében az ásványvíz, azt a község címere is bizonyítja. A címer 3. mezője az ”Ágnes-forrásra” utal.
Az „Áldou-kúttól” az „Ágnes-forrásig” A község területén és környékén igen sok természetes ásványvíz-lelőhelyet ismertetnek az egykori okmányok és leírások. A közeli Iszkaszentgyörgy határában római maradványokat találtak, Csór, ugyancsak római település volt. Feltételezni lehet, hogy a mohai savanyúvizet is használták. Esetleg itt egy kisebb település is lehetett. Annál is inkább, mivel az Aquincumba vezető utak egyike érinthette a Gaja-patak környékét. Jóval később, az Árpád-házi királyok alatt, a 10. század után már bizonyítottan lakott település volt. Ismereteink szerint a legrégebbi utalás a községre az 1243. évi oklevélben található, amely az „egész mohai föld”-et a malomhellyel együtt Konstantin székesfehérvári kanonok birtokának tekinti. Ezt követte az 1370-ből származó Fejér György munkája, a Codex Diplomaticus, amely ugyancsak említi Mohát. Néhány év múlva az 1374-ben kiadott Károly János plébános és esperes monográfiája már nem csak a község birtokosairól, hanem a mohai víz minőségéről is ad rövid ismertetést. Ebből a munkából megtudjuk, hogy Imre nádor ebben az évben a veszprémi és a fehérvári káptalan részére elrendeli több község, köztük Moha határának felülvizsgálatát. A határjárásról szóló 1374. Szent György napján kelt jelentés, mint határjelet említi az ,Áldou kuth “-at, amelyet a mohai lakosok korábban már tönkretettek és betemettek. Ezen kívül még több, hasonló savanyúvizet adó kútról is megemlékezik a jelentés szerzője, de nevüket nem közli, mivel a községhatárok megállapításánál nem játszottak szerepet. A községek közötti határvillongások a következő évszázadokban is tovább folytatódtak, és ezekben a birtokos családok is részt vettek. Nehéz időket élt át a település Fehérvár közelsége miatt az 1688-ig tartó török hódoltság alatt. A községet 1692 óta ismét lakott településként tartották nyilván, és a következő évtől már az adózók között is szerepelt. Az újabb megpróbáltatás 1707-ben következett be, amikor a császári katonák Mohán kívül Csórt és még több községet elpusztítottak. Ezután Moha rövidesen újra benépesül, s az 1750-es években a község tulajdonosa a neves költő, báró Amadé László (1703-1764). A század kiváló történésze és geográfusa, Bél Mátyás (1684-1749) nagy művének, a Notitia Hungariae novae historico-geographica, keretében Fejér megyét is részletesen feldolgozta. Ebben Mohát is ismerteti, s azt írja róla, hogy: ,Moha község határában savanyú víz, több századok óta elrejtve s eltemetve volt, de a földbirtokos, méltóságos gróf Amadé Taddé, saját költségével és buzgó igyekezetével 1732. évben a néphagyomány nyomán kutatva azt a szántóföldek közt feltalálta s közhasználatra felnyittatta, némelyek a füredi, mások a selter/s/-i vízhez hasonlónak találják. ” E század végén Bajzáth József veszprémi püspök és udvari kancellár családja részére megvásárolja Mohát. Így kerül pészaki Bajzáth György tulajdonába, aki a 19. század elején „nem messze a mostani vasúti indóház fölött, 5 ölnyi mélységben fekvő forrást megásatta, azt faragott kövekkel kirakatá s melléje vendégházat építtetett, sétányt ültetett, annak használatát a közönség számára megnyitá, miáltal, főleg a közel vidékiek számára, látogatott mulatóhellyé vált.” Az első tudományos munkát a Kárpát-medence ásványvíz-lelőhelyeiről Heinrich Johann Crantz (1688-1772) bécsi orvos, kémikus és botanikus állította össze a „Gesundbrunnen der Oesterreichischen Monarchie” 1777-ben megjelent munkájában. Sajnos ebben Moháról nem tesz említést, kizárólag a füredi savanyúvizeket tárgyalja. Ezt a monográfiát követte Kitaibel Pál (1757-1817) és Tomtsányi Ádám (1755 -1831) egyetemi tanárok magas szintű tudományos feldolgozása. Az 1810. évi móri földrengéssel kapcsolatban végeztek tanulmányokat, s részletesen leírják a bodajki, a duzzogói és a mohai savanyúvizet. A savanyúvíz ebben az időben nagy közkedveltségű, és azt nemcsak a helybeliek, hanem az egész Fejér megyéből látogatták. Nemsokára, aztán elhagyatottá vált, és sokan úgy nyilatkoztak: a forrás már „az édesvíztől kellőleg el nem szigetelve, erejét veszte “(Hattyuffy 1883).
A feledésbe merült savanyú vizet csak az 1836-ban Lipcsében megjelent „Universal-Lexicon der practischen Medicin und Chirurgie” c. mű „Aquae minerales” kötete eleveníti fel. Utal a savanyúvízre, amely tiszta, gyöngyözik, borral keverhető és a már korábbról ismertetett 7 kémiai alkotót sorolja fel. Megállapítja, hogy előnyös a májra és hatásos a gyomor és a bélgyengeségre. Fényes Elek (1807-1876) „Geographiai szótárá”-ból többet is megtudunk az ásványvíz környezetéről: „Kelet felé a falutól találtatik egy savanyúvíz-forrás, mely mellé már vendég és fürdőszobák is épültek”(1851). A két évvel később megjelent Lengyel Dániel monográfiája további adatokat közöl az ásványvízről: így a kutat 5 és fél öl mélységűnek találja, amely három érből folyik össze. A leírás szerint a víz „tiszta, szín- s szagtalan, savanykás összehúzó ízű, a bort feketére festi, s vasas csapadékot képez”.
Ásványvíz-feltárás fúrt kúttal
Az igazi fellendülés és az ásványvíz legfényesebb időszaka 1878-ban kezdődik, amikor a pázmándi Kempelen Imre a tulajdonos. Zsigmondy Vilmos (1821-1888) úttörő munkája nyomán megindult (1866) az országban a széles körű mélyfúrásos vízfeltárás, s ezt a lehetőséget kihasználva Kempelen Imre is fúrt kutat akart létesíteni a halastavának vízellátására. Az első fúrás kivitelezőjét nem ismerjük, de tudjuk, hogy 3 ujj átmérővel, 39 öl és 5 láb mélységre hatolt le és onnan lágy (édes) vizet kapott. A télire leállított munka miatt a fúrás beiszapolódott és ezért tavasszal 6 ujj átmérővel újra fúrták és „20-26 öl között bő, savanyúvízforrás folytonos bugyogás közt emelkedék a felszínre.” Miután a fúrás ismételten tönkrement, a tulajdonos kihívta Zsigmondy Vilmost, aki a parkon kívül, annak déli sarka mellett újabb fúrást javasolt.
Az ásványvizű kutat Kempelen Imre édesanyja, Bajzáth Ágnes iránti tiszteletből, „Ágnes-forrás “-nak nevezte el. Később fából készült, vizet öntő szobor alakjával is maradandóan megörökíttette a kutat. Ez a szobor ma a székesfehérvári Szent István Király Múzeum egyik szép kiállítási darabja.
A nagy fellendülés időszaka Kempelen Imre halálával (1906) többé-kevésbé befejeződött. A kútkezelőséget az örökösök vették át, de a Kempelen-család is hamarosan, az 1920-as évek elején kihal. Az 1909. évi 6637. sz. alispáni határozat szerint a palackozó és valószínűleg egyéb terület is gróf Pappenheim Siegfried birtokába kerül,
a palackozót pedig, előbb a Török József Rt., majd az Édeskuty Lajos Ásványvíz Kereskedelmi Rt. bérelte (1949). Azóta számtalan tulajdonosa üzemeltetője volt / jelenleg is van a Mohai Ágnes forrásnak. Ez az írás nem kíván a tulajdon és üzemeltetői viszonyok dzsungelében kutakodni, annyit viszont mindenképpen megjegyezhetünk: hogy a régi fényét, (hazai, valamint nemzetközi tekintetben) és a gyógyvizek sorában a megérdemelt helyét nem sikerült sem visszaszerezni, sem pedig megerősíteni.
Egybehangzó nemzetközi vélemények:
A rendelkezésre álló kémiai összetétel arra ösztönzött több külföldi és belföldi orvost, hogy megvizsgálja az ásványvíz hatásmechanizmusát. A bécsi és a grázi orvosok egyöntetűen kitűnő minőségűnek és az ilyen típusú vizek között a legkedvezőbb hatásúnak nyilvánították. Az ásványvízről alkotott orvosi vélemény összefoglalását Kaposi Albert már 1883-ban le közli, amelyet azután újabb vizsgálatok is kiegészítettek. A sok vizsgálatról az 1912. évi Orvosi Zsebnaptár ad kitűnő értékelést. Eszerint az „Ágnes-forrás” vizét mint gyógyvizet
- ideges gyomorhurutnál,
- légcső- s tüdőhurutnál,
- krónikus gyomorhurutnál,
- csontlágyulás, angolkór,
- vese és hólyagbántalmaknál sikeresen alkalmazták.
„Mint luxus- (ivó-)víz”:
- profilacticum járványos időben, mint baktérium mentes víz,
- borvíznek jó ízű, könnyű, s a bort nem festi.
Az ásványvíz e jó tulajdonságait úgy összegezi a kiadvány, hogy „a legjobb magyar víz, a külföldiekkel teljesen egyenrangú; bármely szódavíznél és mesterségesen szénsavval töltött víznél olcsóbb” (Orvosi Zsebnaptár 1912).
Lássuk milyen társadalmi élet övezte akkoriban a “Mohai Ágnes” vizet.
Vasúti szárnyvonal épült, melynek ünnepélyes átadására Mohán került sor. Ez a többhasábos cikk eredetiben olvasható az alábbiakban. Ajánlom mindenkinek a korabeli nyelvezete, és érdekessége miatt is.
Források:
- Hidrológiai Közlöny: Dobos Imre, A „Mohai Ágnes” ásványvíz kutatástörténete
- 1885. Székesfehérvár és Vidéke Közlöny
- Fejér Megyei Néplap
Nem gyűjtök lájkokat! Persze örülök annak, ha így nyilvánítasz véleményt. Ez az oldal költészettel és szépirodalommal foglalkozik. Létrehozásába, és működtetésébe befektetett munkát tiszteld meg egy megosztással, ha tetszett az, amit olvastál!
Kommentek