Bobory Zoltán:
Aki versben, fában, orgonavirágban él – velünk
Dienes Ottó halálára
A halhatatlanságot a szeretettel mérik, az emlékezést körülölelő szeretettel. E szeretet pedig lehet egyszerre egy életmű, s egyszerre az ember iránt érzett érzés. Számomra az igazi halhatatlanokat egy kisebb közösség, mondjuk, egy város vagy egy irodalmi közösség esetében mindkét értékrend szerint ítélik meg. Arra a piedesztálra emelik, ahova dicsőségben és feledhetetlenül elfoglalhatják helyüket. A mi szerény, árnyékos világunkban is fénnyel övezetten.
És abban a világban, ahol örök világosság van, ahol örömmel várják az arra érdemes újonnan érkezőket, a most megérkezett Dienes Ottót. A Tanárt, az Írót, a Képzőművészt, az Embert.
Képzelem, micsoda örömmel fogadták mind, akikkel itt is eggyé fonódott az élete. Micsoda
mosolygós találkozás lehetett, földi örömöket idéző ölelések, kérdések az ittmaradottak iránt, a szellem szikrázása, s – hihetjük – sok-sok humor, a barátok közötti szeretet villódzása, a legfinomabb ugratásokkal. Amit mi itt lent megszoktunk, s csodáltunk, irigykedve.
Hogy elkomorodtatok egy-egy pillanatra, az talán nekünk szólt a kimondott, vagy ki nem mondott kérdéssel: Ki lesz a következő? Akit legközelebb itt magunk közé fogadhatunk.
S aki beköltözik majd az orgonabokor gyertyaként fénylő virágaiba, hogy kiülve esténként alájuk, szólhassunk hozzá, úgy, mint hozzátok, Sobor Antal, Román Károly, M. Tóth István, Bokros János, Takács Imre, Bella István és a többiek mind, a virágokba költözöttek, akik az odataláló szavaink után megszorítjátok majd a kezünket.
Ti tudjátok igazán, mennyire nagy szükségünk van ezekre a kézszorításokra.
Drága Dienes Ottó, te is. Majd elmeséled, így van-e.
Nem gyűjtök lájkokat! Persze örülök annak, ha így nyilvánítasz véleményt. Ez az oldal költészettel és szépirodalommal foglalkozik. Létrehozásába, és működtetésébe befektetett munkát tiszteld meg egy megosztással, ha tetszett az, amit olvastál!
Kommentek