Az alábbi írást Schrenk Éva küldte.
KESZEI ISTVÁN: KASSÁK LAJOSHOZ
Szikár, szíjas testű öreg! Izmaid ostorszíjával korbácsolod papírra ostorként csattanó verseidet. Erő csattan minden szavadban, erő csattan minden mondatodban. A megalkuvás hájas, pipogya arcára csattantak verseid. Magadat is korbácsoltad. Nem öncélúan, nem önkéjelgő flagellánsként; nem azért, hogy a bőrödből kiserkedő vér láttán megrészegülj; nem azért, hogy véred páráját, mint gomolygó glóriát leheld saját homlokod köré. Az évtizedek könyörtelen ostorcsapásai alatt az ellened uszuló hajszában csak azért ösztökélted, rugdostad, ostoroztad magad, hogy bőröd alól véredként kicsorduljanak verseid, regényeid, újért kiáltó harcos manifesztumaid. Ó, teremtő vérzés, melytől nem véreznek el, sőt még vérmesebbé, pezsgőbb vérűvé vérmesednek a költők!
Tisztán lábaltál át az állig dagadó förtelemben. Tiszta maradtál a tisztátalanságban. Ez az igazi szűzesség!: a szellem szeplőtelensége. A testi szűzesség sokszor csak a másoktól viszolygó polgári finnyásság álszent undora. Te egy bátor, teremtő lendülettel talpára állítottad a visszájára, fejetetejére fordított, helytelenül értelmezett tisztaságot.
Ó, te az alkotás megszállott konok szentje! E pápánál pápább, fontoskodó világban engem semmilyen gyülekezet, semmilyen párt nem kiált ki a maga pápájának. De én így is, pápai tiara nélkül, minden égi és földi hatalomtól megfosztva, lényem magváig lebontva, az egysejtűeknél is jobban leegyszerűsödve szentté avatlak magamban: Kassák Lajos! Hűhó nélkül, csinnadratta nélkül, ahogy az hozzád illik: te pózok nélküli nagy művész!
Álltam elszánt, vasat-meghajlító tekinteted erőterében a párizsi Denise René-galériában. Saját képeiddel néztél farkasszemet. Bőrödből hasogattad vásznaid: elevenen lüktettek, parázslottak, sisteregtek a néma, szürke falon. Konstruktivista képzeleted építette ezt a gyönyörű, absztrakt rendet egy kusza kor bodor, rendetlen zűrzavarában. Körötted simára nyalt uracsok, hivatalos kiküldöttek, elv nélküli elvtársak, puhány lakájok sündörögtek. Te pattanásig feszülő íjként feszültél e kóccal kitömött bábok között. Mindig is így feszültél, ez izgalmas század láthatatlan keze ajzotta fel minden pillanatod: szellemed felajzott íjáról minden nyílvessződ új, merész szépségek szívébe talált.
Nem furakodtam közeledbe. De távolról is e simára kinyalt uracsok közt is éreztem áttörni viharzó háborgásodat. E simára nyalt urak simasága közepette is micsoda roppant tektonikus, teremtő erő gyűrődött benned! Ütött számodra a hivatalos elismerés órája is. De ez is csak ugródeszka volt számodra, hogy onnan újabb versek, újabb merész szépségek örvényébe vesd magad. Ugrásrakész tigrisként toporgtál saját vásznaid előtt.
A hivatalos elismerés hízelgő kenőcsével is megkenegettek. Az állam be akart balzsamozni, hogy zörgő csontú múmiává száradj! De mint a napfényen a vaj, leolvad rólad e hívságos, múmiává szárító balzsam. A hivatalos medáliáktól, kitüntetésektől mellkasod behorpad.
Állsz Szentendrén a képzeleted kanyarjához méltó Duna-kanyarban a nap aranyérmének teremtő sugárzása alatt. Ez a hozzád igazán méltó kitüntetés: a mindenség sugárzó aranyérme, amit alkotó, harcos életedért megérdemelsz.
1966.
Nem gyűjtök lájkokat! Persze örülök annak, ha így nyilvánítasz véleményt. Ez az oldal költészettel és szépirodalommal foglalkozik. Létrehozásába, és működtetésébe befektetett munkát tiszteld meg egy megosztással, ha tetszett az, amit olvastál!
Kommentek