Kaszás István:
(Az írás megjelent a Búvópatak 2020 júliusi számában)
A panelrengetegen túl, a gyertyafényként imbolygó távolban az akusztikus gitár hallhatóan legyőzte a hosszú némaságba belefáradt csendet. Éjfél lehetett, de még mindig álmatlanul forgolódott. Tizenegytől éjfélig rá emlékezett, amúgy pedig általában egész nap. Felidézte, hogy első találkozásukkor milyen bagatell apróságról kezdtek el beszélgetni. Így többek között, és utána is elsősorban, majd kizárólagosan, csak az életről. Éppen egy kiló kenyérért ugrott le akkor a boltba, de azután meglátta a túloldalon a lányt. Igen, éppen őt! Nagyon illetlennek tartotta egyébként, ha valaki az utcán próbál ismerkedni, ha nő után fütyül, szisszent, vagy beszól valami humorosnak vélt baromságot. – De ha odamégy, szemtől szembe vagy vele, és nem azt kérdezed meg tőle, hogy hány óra van, hanem csak annyit mondasz neki miután szépen köszöntél: – Bocsánat, most nagyon sietek, de valami arra késztetett, hogy idejöjjek. Az már egészen más – adott magának utólag is felmentést a fiú. – Majd udvariasan megnyugtatod a lányt, hogy ne ijedjen meg, a gyógyszerészed szerint ugyanis semmi kockázatod és káros mellékhatásod nincsen. A megnyugtatás oly annyira jól sikerült – idézi fel magában az ágyon nyújtózkodva – hogy órákat beszélgettetek a tízemeletesek előtt az emberáradat körbemosta járdaszigeten, amit ők lakatlan szigetnek éreztek pálmafákkal és cirógató napfénnyel. – Csak mi ketten, ő és én. És ekkor elfogadtad az ismeretlen tünemény javaslatát, hogy ezt talán egy tea vagy kávé mellett folytassuk. – Nem lesz ennek jó vége – morfondíroztál magadban, ha kezdettől fogva a lány dirigál. Milyen régen volt, mintha csak most lett volna! Együtt látták meg a hajnalcsillagot. Azután, – miután is? – révedezett vissza némi kábultsággal a fiú, a tavaszi szelek, melyek hoztak hideget is meleget is, elfújták őket egymástól. Távolságból rakott akadályokat kellett legyőzniük, ezt tudták mindketten. E vészterhes időben a fiú idősebb barátjának a társaságára vágyott, akit legtöbbször bejelentkezés nélkül keresett fel. Komolyabb kérdést soha nem tett fel neki, legfeljebb annyit – mit iszol Öreg? Beszélt az kérdezés nélkül is, kivéve a csütörtököt. Csütörtökön halt meg ugyanis a felesége. Egyszer szegte csak meg a maga által felállított szabályt, mikor ágyban dohányzás közben elaludt az ötödik emeleti lakásában. Az égő szobából is csak egyszer ordította, hogy – Tűz van! – de olyan hangerővel, hogy állítólag még az Alsóvárosban is tűzriadót rendeltek el, a szeizmográfok pedig orkán közeledését jelezték. Az Öreg abban az életszakaszban volt, amikor az ember fia már nem fut sem a siker, sem a nők után, legfeljebb csak a lejtős utcákon. Azok közül is csak azon, melynek a végében egy kis borozó vagy söröző inti magához bizalmasan a megfáradt vándort. Egy ilyen városszéli, rétre nyíló utca végében hallgattak és beszélgettek. Ha pohár nélkül kérték ki a rezesen csillogó pultnál az üveges sört vagy a hét decis bort, akkor kevesebbet kellett fizetniük. Ők ketten mindig kevesebbet fizettek. A lementében hunyorgó és kissé kapatosan pislogó Napra, a tűzgyújtási tilalom ellenére már csak dacból is, még némi szőlő venyigét dobtak lazán, csuklóból. Így kölcsön vehettek még kétcigarettányi időt a nagyvonalú éjszakától, miközben értelmesen hallgattak tovább. Az idősebb, enyhén félrehajtotta a fejét, mint aki régen elhajított, ósdi kacatnak nyilvánított emlékek gurulását hallgatja. Azután visszatért ebbe a panelrengeteg szorította és rét ölelte világba. – Az a lány, ugye? – kérdezett egy életbölcsességgel megajándékozott férfihez méltóan. Moccantak egyet. A borosüveget, mielőtt egyik a másikának továbbadta volna, génekbe égetett ősi mozdulattal meglöttyintették. Csurrant egy kevés belőle a földre is, de azt mindig a szomjan haltak lelki üdvéért tett felajánlásnak tekintették. Néha az idősebb férfi szív fölötti belső zsebéből előkerült egy kis lapos üvegben dédelgetett szilvapálinka. Az üveg lecsavarható teteje volt egyúttal a pohár is. Időnként magukhoz vettek belőle, pusztán az emberiség létét fenyegető vírusok kiirtását óhajtó nemes célzattal, esetleg még egy kupicával, hogy a jelen világ szennyesét is fertőtlenítsék. Egyszer csak a pálinka fogyasztása közben – Úr Isten, micsoda csapás – egy csepp a földre hullott. – Tudod – szólalt meg mögöttük az országút vén pultos, aki mélabús komolyságot erőltetett mindig az arcára – egyszer az én vigaszt adó pálinkámból is egy kevés lecsöppent ide. Erre járt éppen az egér, no nem az, aki a hálócsapdába esett oroszlán kötelét elrágta, de egy alomból való volt véle az bizonyos, mert amint megérezte a finom pálinka illatát, rögtön fel is nyalta. Azután két lábra állt pont itt a pult előtt, mellső lábacskáit a derekán nyugtatta, fejét körülhordozta és hangosat kiáltott: – Hol vagy macska …? Megmondom az őszintét, én ugyan nem láttam, mert éppen bort fejtettem, de így mesélte egyik törzsvendégem, a táltos öreg. Tudjátok az, aki hat ujjal született egy olyan éjszakán – és itt a kocsmáros keresztet vetett – melyet nappali világossággal árasztott el a lidércfény. A táltosnak hívott kortalan férfit mindannyian ismerték, ki merészelt volna kételkedni az ő szavában, akinek a nagyapja még ott térdepelt imára kulcsolt kézzel a vasúti töltés oldalán, könnyes szemekkel várva a Kossuth Apánk hamvait hazaszállító gőzösre. A táltost megidézve, mindhárman egyszerre áhítattal és reményekkel megajándékozva emlékeztek a Csalhatatlannak azon jövendölésére is, miszerint – „Elindultak már a honi seregek a Galaktika középpontjából, megsegítésünkre.” – A sokat látott férfiak arcvonásai ellágyultak most, hogy az igazságosztó jövő felől már megérdemelt biztonságban érezhették magukat, de megszelídült ábrázatukat azonnal cigarettafüstbe burkolózva elrejtették. Nem való errefelé érzelgősnek, gyengének mutatkozni, ott ahol már százhúsz forintért is öltek embert. Haj, nagy pénz volt az valamikor! Harminc, negyven fröccsöt is meg lehetett abból inni. Jól megfontolta az Öreg. Záróra előtt félcigarettányi idővel adta a tanácsot az ifjúnak. – Ha szereted, vedd el!
A két ifjú ugyan távol volt egymástól, de a blúz is és az ing is hófehér maradt. A fecskék már költözni, ők pedig találkozni készülődtek. A lány vele született természetét meghazudtoló módon most sokat adott a külsejére. Mindent megtett, hogy vonzó legyen. Igen, neki akart nagyon szép lenni. Így is az, de hát a külvilág. – Most az egyszer tekintettel leszek rájuk is. Tehát, haj-, bőr-, és körömápolás. Rúzs, fülbevaló, nyaklánc, természetesen fitnesz torna, ja és az alsóruházat. Alsónemű, – kell az egyáltalán? – incselkedett magával. Nem hagyható ki a lehetőségek közül, magyarázta nem is magának, hanem inkább valami képzelt közönségnek, akik lehettek a lányukért aggódó szülők vagy titokban irigykedő barátnők. Mintha legalább is valakinek számadással tartozna kinek, hol és milyen körülmények között mondjon nemet, vagy igent. Ha lehet, akkor inkább, az igen. Persze a nem is lehet majdnem olyan, mint az igen, ha mosoly kíséretében, kellő nyitottsággal mondják, hogy a visszautasítottban ne csak pislákoljon, hanem lobogó lánggal éghessen tovább a remény. Zabolázatlan gondolatai közben, mint oly sokszor, most is eszébe jutott a rétesillatú nagyanyja. Nagyi inkább volt pótolhatatlan barátnő, aki békebeli tapintattal oktatta unokáját, „mit illik és mit nem illik cselekednie a serdültebb leányifjúságnak”. A lány gondosan megtervezte a találkozás előtti napokat. A készülődés idejére sem függeszti fel az olvasást, megnézi, mit játszanak a színházban, hátha a fiú szívesen menne vele oda is. Leveszi a polcról az Operák könyvét. Othelló. Lapozgatja, olvasgatja a történetet. Inkább a bor, mint a darab, hiszen itt a férfi megfojtja a nőt. Nem, ez nem jó A vágy villamosa, igen ez már jobban hangzik. Vágy is, villamos is. Bár a villamos olyan zajos, olyan nagy városias. – És milyen is legyen a tekintete, majd ha találkoznak? Ez igencsak mosolyra késztető gondolat és játék. – Védelmet kérő nő reménykedő pillantása, vagy nagyvilági delnőnek az igéző szemsugara netán? Ez utóbbihoz jól illene akár egy hosszú cigaretta szipka is – nevetett magán, ahogyan ezt elképzelte. Egyébként is nyilvános helyeken ezeket a győzelemre vivő fegyvereket, mint például cigaretta hosszú szipkában vagy anélkül, már nem engedélyezik, no meg amúgy sem neki való. Bár azon a Gershwin lemez borítóján elég csábosnak tűnt a széles ágyon elnyúló nő a hosszú szipkában füstölgő cigarettával, háttérben a zongora tetején pezsgős üveg kettő karcsú pohárral. Hm. Gondolatban, de csak gondolatban tényleg jól estek neki ezek a kockázat nélküli, képzeletbeli szerepek és békebeli időket szeánszra hívó díszletek. – Esetleg egy széles karimájú kalap? – és máris a tükör elé libbent. Nem, nem. Abban láthatatlan maradna a fonott kalácsra emlékeztető hajfonata. – Na és ha egy szót sem szólna, és csak pillantásával bűvölné el és egy kis párfűm felhővel szédítené meg? És magától értetődően meg kell még találni a megfelelő színkombinációt, haj, szemhéj, ajak, ruha. – Istenem de, sokat kell még dolgoznom ezen! Egyáltalán megérdemli ez a fiú? Értelmes az biztos, és van benne valami megnyugtatóan kiszámíthatatlan is. Farmer és balon kabát is megteszi a kávézóban? – próbálta elképzelni magát a kicsi asztalok között. Igen, igen, de ha színházba mennénk a kávézás után? Gyorsan döntött – mégis csak inkább félmagas sarkút kell felvennem a félcipő helyett. Ott a kézitáska, mely viharos időkben horgonyként is szolgál, megfelelően nehéz, de azért nincsenek benne súlyzók. Csak egy kis rúzs, manikűrkészlet kis és nagyobb ollóval, toll és ceruza jegyzetfüzettel, parányi varrókészlet, aztán családi fényképalbum minden eshetőségre, egy olvasni való könyvecske, ami sorban állás és utazás idején rendkívül hasznos. Jaj, és benne maradt az a szandál is melynek elszakadt a pántja és éppen cipészhez vitte volna. Azután a “nekérdezdmilyen” pirulákat tartalmazó kicsi tégely, egy kevés arckrém napos időkre, napszemüveg és olvasó szemüveg is és a kézfertőtlenítő. Továbbá zsebkendő, mindenféle egyéb női titok. Legalul lapul szalaggal átkötve a tőle kapott levélköteg, amit minden nap újra és újra elolvasott. Ehhez persze mindent ki kellett pakolnia a táskából. Kézitáska ki- és bepakolása közben majdnem mindig odaégett valami a konyhában. Áldja, vigye, mit számít ez most. A táskában guruló almát és csokit már említeni sem lenne szabad. Ehhez képest a fiú, szinte fegyvertelenül várta a kávézóban, ahová egyszer csak beröppen a lány az ajtón. A szárnyaló boldogságtól akár a kitárt ablakon át is érkezhetett volna, hiszen köztudott, hogy az angyaloknak szárnyuk is van, de ő annál jobb nevelést kapott, mintsem az ajtó helyett az ablakon át érkezzen. A fiú felállt és elé sietett. Mosolyaik ebben a pillanatban egymásba gabalyodnak. Valami delejes átváltozás tanúi vagyunk. Nincs már fiú és lány. A nő megáll a férfi előtt. Tőle kicsit szokatlan mozdulatokkal hármat pördül előtte. Másnak ezt nem tenné, de segíteni szeretne a lelkiekben gazdag, de bókokban szegény reménybelinek. – Vegyél már észre, dicsérj meg, hogy milyen szép vagyok és jó is vagyok hozzád! Csak elég lesz neki ennyi idő, hogy mindent, de mindent észrevegyen rajtam. Szórja az illatfelhőt, haja a férfi arcába csap, lakkozott köröm, rúzs, arcpír, divatos ruha, mindez valóságos színorgia. Csak erre az ünnepi alkalomra szól, mert nélkülük a nő még inkább természetesebb és szebb. – Vajon észre veszi-e rajtam azt színes nyakláncot, amit tőle kaptam? Tetszik-e neki elsőre a szerényen mintás harisnyám, és felismeri-e a fülbevalót, amit első találkozásunkkor viseltem? A lány türelmesen áll a férfi előtt, várakozóan és bátorítóan olyan „na, ne mujáskodjál, szólj már valamit” arckifejezéssel. A megbabonázott férfi tágra nyílt szemmel mered maga elé. Nincs illat, nem látja a hajfonatokat, sem a szépen ápolt és festett körmöket. A férfi most csővakságban szenved. Nem veszi észre a színharmóniát az ajakrúzs, a festett szemhéj és a ruházat szentháromságában. Sem a harisnya sem a cipő nem ragadtatja el. Vak a szeme a nyakláncra és a fülbevalóra is. – Persze Homérosz is vak volt, és mindketten írtunk költeményeket. – Erre a gondolatra némiképpen lehiggad. De az ő versei, melyeket a nőnek írt, nem a nyilvánosságnak szóltak. S ha nem is voltak oly tökéletesek, mindegyik felért egy-egy szép szerelmi vallomással. Most költeményeinek egyetlen sora sem jutott eszébe, pedig annyi kedveset szeretett volna mondani, nem a papírnak, hanem egyenesen a választottjának. Nem jöttek szájára a szavak. A szíve is akadályozta ebben, mert pont most ott dobogott torkában. Tudta, hogy az előttük andalgó közös jövőben lesz elég alkalma szépeket mondania róla és neki. Nagy megkönnyebbüléssel most csak annyira futotta: – „Hú, de formás feneked van!” A kávézóban, de csak úgy magukban, többen igazat adtak a férfinak. Ha nem is állt meg, de eltelt némi idő, amíg – mint a lassított felvételeken – a nő meglepett arcán a mosoly fokozatosan és ellenállhatatlanul diadalmaskodott. Derűsen kérdezte hódolóját. – Szerinted, hol játsszák Shakespeare Sok hűhó semmiért – darabját? Kedvem lenne hozzá. A nő felszabadultan, a férfi elpirulva nevetett.
Nem gyűjtök lájkokat! Persze örülök annak, ha így nyilvánítasz véleményt. Ez az oldal költészettel és szépirodalommal foglalkozik. Létrehozásába, és működtetésébe befektetett munkát tiszteld meg egy megosztással, ha tetszett az, amit olvastál!
Kommentek