Herczeg Ferenc: Rojtos Mátyás különbékét köt
Rojtos Mátyás jakabszállási polgár. Az elsők közül való, ami abból is látható, hogy vasárnap szivart szív – trombita-szipkából. Jakabszállás tudvalevően a homokvidéken van és ha Rojtosék csizmát akarnak vásárolni, akkor befognak és behajtanak Kecskemét városába.
Milenkó Nikó viszont Voronkov falujában lakik és ha ő akar új csizmát venni, akkor nem Kecskemétre, hanem egy másik híres városba megyen: Kievbe. Mert Kecskemét ezer kilométernyire, Kiev meg csak tíz kilométernyire esik Voronkovtól. Ebből azonban semmi kára sincsen Milenkónak, mert a kievi csizma nem drágább a kecskemétinél.
Egyébként Voronkov körül is homokos világ van és az élet ott szakasztott olyan, mint Jakabszálláson. Tavasszal virít az akácfa, ősszel a hajnalka. Valami különbség mégis van a voronkovi és a jakabszállási emberek között: a magyar homokvidéken több káromkodással jár az élet.
Ha teszem Milenkó voronkovi háza előtt kátyuba ragad a szekér és a fuvaros már rekedté ordította magát, akkor öreg Milenkó csendesen kilép a háza elé és szép szeliden szól:
– Miért haragszol, barátom? Azért haragszol, ugyebár, mert az esővíz feláztatta a földet? Tehát jobban szeretnéd, ha a víz nem tudná feláztatni a földet? Gondold meg jól, barátom, mi lenne akkor… – És előadást tart a szörnyű csapásokról, melyek az emberiséget sújtanák, ha a víz nem tudná feláztatni a talajt.
Ha azonban Rojtos Mátyás jakabszállási háza előtt reked meg a szekér, akkor egészen másképp folyik le a jelenet. Rojtos uram ott áll a kiskapuban és amint hallgatja a kocsis káromkodását, a füle hegye mind pirosabb lesz a visszafojtott tettvágytól. Végül nem bír már a lelkében felgyülemlett energiával és kicsattan:
– Az apád mindenit, nyavalyás, hogy fogod már azt a lovat!
Mikor a királyok harmadéve megüzenték egymásnak a nagy háborút, Rojtosék Andris fia bevonult az ágyús honvédekhez, Milenkóék Vladája pedig a kharkovi gárdavadászokhoz. A két ifjú ember persze soha hírét sem hallotta egymásnak, de azért ismeretlenül is szívükből gyűlölték egymást. Rojtos Andris azt olvasta az újságból, hogy a muszka rabláncot és kancsukát hoz a magyar szabadságnak. Rablánc és kancsuka – no iszen éppen ez kell a jakabszállási negyvennyolcasoknak! Milenkó Vlada ugyan nem olvasott újságot, – ő egyáltalában nem is tudott olvasni – de a zászlóalj pópája megmagyarázta neki, hogy a németek megkorbácsolták a Jézus Krisztust, a magyarok pedig gyalázatot tettek a Szűz Márián, ami ugyancsak felbőszítő dolog. Szóval: a sajtó és az egyház gondoskodott a nép felvilágosításáról.
Könnyű volt a legényeknek, ők duhaj nótákat énekelve vonultak egymás ellen. Még könnyebb volt az apáknak, ők a katonafiaikkal hencegtek a korcsmában. De nehéz, a megszakadásig nehéz volt szíve annak a két öreg parasztasszonykának, aki ezer kilométernyire egymástól, könnyes szemmel etette akkoriban a malacokat. Mert az igazi háborút nem a férfiak, hanem az anyaszívek vívják. Ha felhőkbe gyűlne az édesanyák háborús szenvedése, sohasem érné több napfény a földet.
Egy nap aztán megjött Jakabszállásra a gyászos hír: a kimondhatatlan nevű lengyel vár elesett, az ellenség rabságba vitte százezer emberünket és Rojtos Andris is köztük van.
– Cibériába viszik üket, az ólombányákba, – mondták a Trombitásban kuglizó polgárok.
És rögtön nagy diadalordításra fakadtak, mert Kádár Miklós kilencet dobott.
És egész esztendeig nem jött semmi hír Andrisról. Rojtosné tovább sütött-főzött, etette a jószágot, söprögetett az udvaron, mert annak már így kell lennie, de egy esztendő alatt megöregedett, vén anyókává töpörödött.
Rojtos Mátyás nem járt többet a Trombitás-korcsmába, egész nap otthon ténfergett és újabban egészen leszokott a beszédről. Felesége csak kurta, szigorú vakkantásokat hallott tőle. Mert Rojtos uram ama férfiak sorába tartozott, akiknek vére a fájdalmat haraggá dolgozza fel. És mivel az orosz cár nem esett a keze ügyébe, hát kivel gorombáskodhatott volna, ha nem a hitestársával?
Karácsony tájékán azonban csoda történt: aranyos csillag gyulladt ki Rojtosék nádfedelű tanyája fölött. Egy furcsán össze-vissza bélyegzett levelet hozott a posta. A fiú írta Oroszországból. Nem volt «Cibériában», hanem Voronkov falujában, Kiev szomszédságában. Egy Milenkó nevű parasztgazdánál dolgozott, nem ólombányában, inkább istállóban, a lábas jószág mellett. Azt írta, elég jó sora volna, enni bőven kap, csak dohány dolgában szenved ínséget. Milenkóék jó emberek, nekik is van egy katona fiúk, valami Milenkó Vláda nevezetű, azt már két esztendővel ezelőtt elfogták a magyarok.
– Hát a muszka is csak ember, – mondta Rojtos Mátyás és ez a jóleső fölfedezése kibékítette nemcsak az orosz nemzettel, de még a tulajdon feleségével is.
Amióta a muszka posta megtalálta az utat Jakabszállásra, sűrűbben jöttek Andris levelei.
Tanulságos írások voltak, amennyiben kitudódott belőlük, hogy az oroszok egészben véve olyanok, mint más népek. Ez szerfölött meglepte a jakabszállásiakat. Csak abba nem tudtak belenyugodni, hogy Muszkaországban három lovat fognak egymás mellé és a középsőnek abroncsot tesznek a nyakába.
A tavasszal kidobolták Jakabszálláson, hogy most már a kisgazdák is kaphatnak egyes hadifoglyokat «gazdasági munkaerőnek». Emberemlékezet óta ez volt az első kormányintézkedés, mely megnyerte Rojtos Mátyás helyeslését, lévén akkoriban méregdrága a napszám. Tüstént jelentkezett is a főbíró úrnál «a gazdasági munkaerő» irányában és ez alkalommal oly tudományosan beszélt, hogy a főbíró nem tudott ellenállni ékesszólásának.
Rákövetkező vasárnap bementek az asszonnyal a városba a muszkájukért. A «gazdasági munkaerők» a kaszárnya udvarán sorakoztak. Barnaruhás, szálas emberek voltak, csak a képük volt kissé tótos színű, mintha nem akarná megfogni a nap. Egy peckes kis csendőr úgy járt köztük, mint a puli kutya a juhok között. Most a névsort olvasta.
– Milenkó Vláda! – kiáltotta.
Egy hosszú, szőke legény jelentkezett…
Milenkó Vláda… Miért is éreztek Rojtosék valami fura nyilallást a szívük tájékán?
Milenkó Vláda… Jézusom, ez tán az András gazdájának fia?
Rojtos uram az élet minden helyzetében tudta, mit kell tennie. Most is tudta. A pipája csutorájával megbökte a legény mellét és azt kérdezte tőle: Voronkov?!
A «gazdasági munkaerő» szeme felragyogott, hogy váratlanul meghallotta szülőfalujának nevét.
– Varonkov, Varonkov! – bólintotta boldogan.
A rabosztó urak megértették, hogy ezt a két embert most már nem lehet elválasztani egymástól. Rojtosék már vitték is a munkaerejüket.
Mátyás uram ifjabb éveiben fölszedett valahol néhány tót mondást és ha külföldi emberrel találkozott, akkor leginkább ezt a nyelvet alkalmazta. Milenkó Vláda egy ideig gyötrődve hallgatta a beszédét, majd megszólalt:
– Nincs itt, kérem, valaki, aki magyarul ért?
Kitűnt, hogy két esztendeig mindig magyarok közt élt és annyi idő alatt ráragadt a magyar szó.
Szekérre ültek és amint Vláda kezébe vette a gyeplűszárat, már látnivaló volt: ez tud bánni a lóval. Egyszer sem nyúlt ostorhoz, muszka szokás szerint inkább szóval tartotta az állatokat, amit Rojtos Mátyás igen helyeselt. Csak azt kifogásolta benne, hogy a legény azt mondta: br! Ezt kérem nem érti meg magyar állat.
A «gazdasági munkaerő» szelíd, jó fiú volt. Nem lehet azt mondani, hogy a munka égett volna a keze alatt, nem, – de azért rendben elvégezte minden dolgát. Ebéd előtt mindig keresztet vetett magára, aztán addig evett, amíg látott valamit a tálban. Reggel meg addig aludt, amíg föl nem keltették, de aztán jókedvűen felcihelődött és dolga után látott. Öreg Rojtosékat úgy megtisztelte, mintha édes szülei volnának. Azaz legyünk őszinték: valamivel különben, – mert Rojtos Andris, míg idehaza volt, ha rákiáltott az öreg, keményen visszaordított és apa meg fia olykor úgy társalogtak egymással, mint erdőben az oroszlánok.
Első vasárnap Rojtos uram elvitte rabját a Trombitásba. Feketét hozatott neki pohárban és szivart is adott neki, hosszú trombita-szipkában. Két órát ültek ott, nem igen beszélgettek, inkább csak élvezték, hogy korcsmában vannak. Alkonyatkor hazamentek és akkor megint erősen fújt a szél. Ez a hathetes szél tanítja meg káromkodni a jakabszállásiakat. Kilépsz az ajtódon és száz láthatatlan démon rohan meg, elkapja a kalapodat, süvöltve rángatja a subádat, homokot vág a szemedbe. Az emberek a méregtől kipirult arccal tántorognak az úton, minden lépésnél újból összecsapnak az ellenséggel és nem csoda, ha bősz szitkokkal válaszolnak gúnyos üvöltésére.
Ugyanebben az órában Kiev körül is megváltozott az idő. Mélységes csöndben egyszerre csak hűlni kezdett a levegő, hűlni, mintha az egész homokvidék le akarna süllyedni a Jegestenger fenekére. A gazdák nem káromkodtak, hanem sűrűn vetették magukra a keresztet, hogy el ne fagyjon az ifjú vetésük. Hogy az ember keresztet vet-e magára, vagy cifrát mond-e, mikor bajban van, az végül csak afféle külső divat. Némelyik helyen kifordítva, más helyen befordítva viselik a subát, a Jóisten azonban, aki keresztüllát a subákon, tudja, hogy a hangos emberek nem a legrosszabbak.
A Kádár Miklós nagy szalmakazla tövében megállapodtak Rojtosék, hogy egy kicsit kifújják magukat.
– Te, Vláda, – mondta ekkor a gazda – mi ketten békét köthetnénk egymással.
– Köthetnénk, hogyne köthetnénk, – bólintotta a gazdasági munkaerő.
Később azonban kitűnt, hogy nem igen tudja, miről legyen szó, mert azt kérdezte:
– Hogyan gondolja mégis, gazduram?
– Úgy, hogy ezentúl nem az istállóban alszol, hanem a szobában és mivel látom, hogy rossz a csizmád, hát viselheted az Andrisét. Dohányt is adok, amennyi kell és vasárnap elmegyünk a Trombitásba. És ha kedved van muzsikálni, hát ott az Andris harmonikája. De aztán a te embereid is úgy bánjanak Oroszországban az én fiammal!
Vláda nem tudott írni, azért a jegyzővel íratott német levelet Voronkovba. Ott vannak sváb gazdák, egyik majd lefordítja Milenkóéknak. Vláda maga mondta tollba a békepontokat és mivel neki nem volt otthon harmonikája, amit felajánlhatott volna Rojtos Andrásnak, hát azt üzente neki, ha únja magát, akkor keresse föl vasárnap délután az ő menyasszonyát, Kátját, az majd elbeszélget vele.
Egy pár hét mulva megjött a válasz. Milenkóék elfogadták az összes békepontokat. Rojtos Andris máris a Vláda ágyában hál és az ő ruháit hordja. Ami pedig Kátját illeti, hát felőle egész nyugodt lehet Vláda, Andris már magától meglelte az odavezető utat és nemcsak vasárnap, de hétköznap este is eljárogat beszélgetni. Ez a dolog tehát rendben volt.
Andristól is jött levél. Azt írta, van már dohánya és tegnap töltött káposzta volt ebédre. A töltött káposztát nagy T-vel és nagy K-val írta, alkalmasint tisztelet okából. Ha Milenkóné töltött káposztát adott Andrisnak, akkor Rojtosné azzal vágott vissza, hogy olyan szalonnás csuszát főzött, amelytől Vláda orosz szokás szerint először keresztet vetett magára, aztán meg – mivel már kezdett hajlani a magyar kultúra felé – örömében cifrát káromkodott.
És így királyok és nagyurak háta mögött, egy fegyverben álló világ feje fölött, ezer kilométer távolságból két parasztember békejobbot nyújtott egymásnak.
A jegyző úr egyik este megállott Rojtosék háza előtt.
– Tudja-e, Rojtos uram, hogy orosz különbékéről tárgyalnak?
A gazda fölényesen legyintett a kezével.
– Azokat én nem várom meg. Én már megkötöttem a magam különbékéjét.
(1918.)
Nem gyűjtök lájkokat! Persze örülök annak, ha így nyilvánítasz véleményt. Ez az oldal költészettel és szépirodalommal foglalkozik. Létrehozásába, és működtetésébe befektetett munkát tiszteld meg egy megosztással, ha tetszett az, amit olvastál!
Kommentek