Mésalliance

Herczeg Ferenc : Mésalliance  (mezaliánsz)

Éjfél után megnyílt a Chupory-bárók családi kriptájában Gerzson úrnak, a hajdani volt országbírónak koporsója és a benne fekvő csontváz felült helyén és nagyot ásított. Nyestes kucsmát viselt a koponyáján és rezes kardot tartott csontujjai között.

– Asszony! – kiáltotta. – Asszony!

A sírbolt fülkéjéből, hol az örökmécses égett, sárga kis csontváz tipegett elő. Néhai Chupory Gerzsonné volt. Gyöngyös főkötőt viselt és fekete selyemruhát. A selyem persze már sok helyütt rozsdavörösre fakult.

– Mi baj, édes uram? – motyogta.

– Nincs egy kis drót a kriptában? – kérdezte az országbíró.

Meg kell jegyeznünk, hogy Gerzson úr már jóideje nem kelt ki a koporsójából, mert a sípcsontja valahogyan elvált a térdétől. Ezt persze nem vallotta be, mert büszke és kemény úr volt halálában is. Inkább úgy tett, mintha nagyúri kényelemszeretetből maradna fekve.

Gerzsonnénak nem volt drótja. Honnan is vette volna? Időközben megelevenedett az egész kripta. Vagy harminc fölmenő és lemenő, egyenes és oldalági Chupory kuporodott a koporsók között; mindmegannyi üresszemű csontváz. Mindegyikükre ráfért volna egy kis drótozás. Nagyon korhadtak voltak már, mert ősrégi nemzetség voltak. Az utóbbi időben már csak az egy Chupory Sándor járt ki a sírboltból, Gerzson úr dédunokája. Neki még együtt voltak a csontjai.

– Hol van Sándor? – kérdezte most Gerzson úr,

A néhai országbíróné odatipegett a kijáró lépcső mellett álló új koporsóhoz. Bíz az megint üres volt.

– Valahová elmehetett a fiú, – motyogta zavartan.

– Ki meri ezt a kriptát az én engedelmem nélkül elhagyni? – mérgelődött az országbíró, miközben dühösen félrecsapta koponyáján a kucsmát. – Megérem még, hogy az a kölyök kóborló kísértetté züllik!

Azután bömbölni kezdett, hogy csak úgy rengett bele a sírbolt nyirkos bolthajtása:

– János! János!

A kripta kis vasajtaja csikorogva megnyílt. A kívülről beszűrődő holdvilágban egy fogatlan koponya jelent meg. Nagy szeme alázatos zöld fényben pislogott.

– Parancs?

– Hányszor kiáltsak utánad, vén lajhár?

– Nem hallottam, kezét csókolom…

– Fogd be a szádat! Azt akarom tudni, merre jár Sándor úrfi.

Az öreg János ötölni-hatolni kezdett.

– Bíz én nem tudom, kezét csókolom…

– Nem tudod, te hitvány váz? Hát azt tudod-e, hogy a sírod az uradalmi kápolna telkén van és hogy aznap dobathatlak ki a temető árkába, amikor nekem tetszik?

Az öreg váz zöld szeme bánatosan elhomályosodott.

– Kezét csókolom, kegyelmes uram, én már negyven esztendeje fekszem itt…

– Ne vinnyogj, hanem arra felelj, amit kérdezek! Hol a dédunokám?

– Az imént láttam kisétálni a fiatal méltóságost…

– Merre ment?

– Instálom, a zsidó temető felé.

– A zsidó temető felé!

– Mennydörgős mennykő! – hörögte az országbíró. – Az a kölyök még gyalázatot hoz a családi kriptánkra!

A többi Chuporyt is igen megbotránkoztatta Sándor úrfi magaviselete. Legjobban haragudott Boldizsár, a volt néhai nádorispán. Őt tavaly hozták ide országos pompával, miután a csontjait valami felvidéki templom tövében felfedezték. A halott Chuporyak ugyan jóideig nem akarták ősüknek elfogadni, azt állítván, hogy valamelyik hebehurgya történettudós egy lőcsei szabómester földi maradványait varrta a nyakukba és hogy Boldizsár csontjai közt állatcsontok is volnának, idővel azonban megszokták és meg is tűrték az állítólagos nádort. A gyanus öreg persze nem igen tudott már mozdulni, de a szája azért még egyre járt.

– Megátkozom, kitagadom! – hápogta.

E pillanatban kitárult a vasajtó és egy magas, erőscsontú váz lépett a kriptába. A koponyáján pisztolygolyó helye látszott, ami igen érdekessé tette. Néhai Chupory Sándor volt.

– Honnan jössz? – kérdezte szigorúan az országbíró.

– A zsidó temetőből.

– És mit csináltál ott? Mi?

– Megkértem Ezüstkövi urat, adja nekem a Riza leányát. Ha nektek is úgy tetszik, mélyen tisztelt őseim, akkor holnap éjjel idehozatom Riza koporsóját és koszorúit. Itt a mellékfülkében van hely elég.

Ahány Chupory-ős volt a kriptában, mind felpattant. Gyűlölettől lilaszínű szemek meredtek néhai Sándor úr felé. Annyira megdöbbentette őket a fiatal váz elvetemültsége, hogy egyikük sem tudott szóhoz jutni. Néhai Sándor úr pedig felháborító nyugalommal folytatta:

– Riza bájos és kedves csontváz. Meg vagyok róla győződve, hogy hamarosan meg fogjátok szeretni. Minden tagja olyan finom, fehér és sima, mintha elefántcsontból faragták volna. Mielőtt megismertem, nem szerettem a halált és unalmasnak találtam a temetőt. Már azt sem bántam volna, ha új életre kelhettem volna. De most boldog és elégedett vagyok!

A kripta legmélyén megszólalt egy öblös hang:

– És te azt hiszed, hogy befogadjuk a zsidóleányt a családi kriptánkba?

(Ez Chupory érsek hangja volt.)

Néhai Sándor úr vállat vont.

– Amint tetszik! Ha nem fogadjátok be, akkor ajánlom magamat a gráciátokba, tisztelt nagyapák, dédapák és ükapák és magam áthurcolkodom Ezüstköviékhez!

– Egy Chupory a zsidó temetőben? – süvöltötte az érsek.

– Eh, mit! A halottak mind egyformák. Az Ezüstkövi-sírbolt különben is kényelmesebb, mint a miénk. Nincs ugyan rajta címer, de tágasabb és ki van betonozva. Magunk közt mondom, én nem is igen értem, minek törik magukat Ezüstköviék az ilyen nyirkos, dohos pince után, mint a mi ócska kriptánk.

Erre irtóztatóan felzúdultak a vázak.

– Ki innen! Ki innen!

Csontos öklükkel fenyegették és a karmaikkal kapkodtak utána. Egyik megvadult ős le akarta tépni a tulajdon koponyáját, hogy hozzávágja az elfajult unokához. Boldizsárnak, az állítólagos nádornak koponyája mérgesen ide-oda gurult a koporsóban és egyre motyogta:

– Megátkozom! Kitagadom!

Az országbíró azonban túlbömbölte valamennyit. Földhöz vágta süvegét és a vasajtó felé mutatott.

– Ki innen! Dobjátok utána a koporsóját! Soha többet be ne tegye ide a lábát! Aki pedig mégegyszer ki meri ejteni a megátkozott nevét, annak kettéhasítom a koponyáját ezzel a fringiával, ni!

Néhai Sándor úr felment a lépcsőn. Onnan mégegyszer visszafordult:

– Pihenjetek békén, kedves ükapáim! Meglehet, hogy a föltámadásig nem lesz szerencsénk. Mielőtt azonban elmennék, mutatok nektek valamit. Ide nézzetek!

Azzal erősen megrázta magát, mintha a rezgős csárdást járná, hogy a csontjai megzördültek. Az ősök most vették csak észre, hogy Sándornak minden egyes tagja dróttal van összefűzve. Szép, erős acéldróttal.

– Tudjátok, kitől kaptam a drótot? Ezüstkövitől, mint előleget a Riza hozományára. A jövendő apósomnak van még vagy egy métermázsára valója. Ő maga lopogatta össze a sírokon fonnyadó koszorúkból. Miközben mi a kényelmes koporsóinkban heverésztünk, vagy a holdfényben sütkéreztünk, addig ő dolgozott. Harminc esztendőn át minden éjjel, télen-nyáron, hóban, esőben… Tudjátok, mi következik ebből? Száz esztendő mulva, mikor ti már mozdulatlanul, szétvált tagokkal korhadtok idelenn, akkor Ezüstköviék odafenn vidáman járják a holdvilágtáncot. És most ajánlom magamat.

– Megállj! – szólt siralmas hangon az érsek. – Én mindig nagyrabecsültem a munkát… Ha megmondtad volna, hogy Ezüstkövi ilyen tiszteletreméltó csontváz, akkor megkímélhettük volna egymást az iménti kínos jelenettől…

Ekkor megszólalt a vén Boldizsár koponyája:

– Én megáldalak! Én beleegyezem!

Gerzsonné pedig megölelte Sándort.

– Édes dédunokám! – motyogta.

Az öreg János szolga, aki az ajtóban hallgatódzott, elkezdett meghatottságában sírni. Szegényre is ugyancsak ráfért volna már egy kis drótozás!

Szombat éjfélkor hat csontváz elhozta a Chupory-kriptába Ezüstkövi Riza koporsóját. Azután a holdvilágban nagy tánc kerekedett a kápolna előtt. Megholt cigányok furulyáztak hozzá lábszárcsontokon és a táncot Rizával Chupory Miklós nyitotta meg, a néhai volt fővadászmester, kinek már akkorra szépen összedrótozták kezét-lábát. Köröskörül a sírdombokat és a kereszteket kíváncsi vázak lepték el. A fekete palánkkerítésen, mely a keresztény temető végében volt, hosszú sorban ültek a zsidó csontvázak, kíváncsi, vörös fényben égő szemekkel.

Az összes Chupory-ősöket megdrótozták. Csak az egy Gerzson úr maradt hű önmagához és családi hagyományaihoz. Ő hallani sem akart a zsidó drótról és hat hétig mozdulatlanul és némán feküdt koporsójában. Hat hét alatt azonban Riza annyira meg tudta magát kedveltetni a büszke, de jószívű főúrral, hogy az az ő kedvéért, de csakis a Riza kedvéért, elfogadott egy kevés Ezüstkövi-féle drótot a térdére…

A vén Boldizsárral azonban furcsán jártak. Mikor őt is munkába vették, kitünt, hogy egyetlen bordája sincs, de van vagy tizenöt térdkalácsa, melyekről ő azt állítja, hogy ezek az ő csigolyái. Lábak helyett pedig egy mamut-agyara és egy barlangi medve-bordája volt a gyanús öregnek.

(1905.)

(mek.oszk.hu)

Nem gyűjtök lájkokat! Persze örülök annak, ha így nyilvánítasz véleményt. Ez az oldal költészettel és szépirodalommal foglalkozik. Létrehozásába, és működtetésébe befektetett munkát tiszteld meg egy megosztással, ha tetszett az, amit olvastál!