Nehrer György: A bütyök
Volt egyszer egy nagyanyám, aki a teremtő jóvoltából kilencvenöt évig élt, jó egészségben. Kivéve, a lábain lévő hatalmas bütyköket, amik bizony szegény mama életét megkeserítették. Azt mondják, hogy a bütyök létrejöttében a rosszul megválasztott szűk cipők a ludasok, és főleg nők körében fordul elő; a hivatalos nevén, (hallux valgus). Azt igazolhatom nagy nyilvánosság előtt is, hogy az én nagyanyám lábán sosem volt, még lánykorában sem divatos körömcipő, ami a lábait megnyomorította volna. Már csak azért sem, mert a mama ezernyolcszázkilencvenöt szeptemberében látta meg a napvilágot, egy nagyon kicsi faluban, Arad vármegyében. Szóval, ott nem nagyon divatoztak a mezőgazdasági munkából élő emberek. Aztán a divatozásnak, – ha egyáltalán lett volna – hamarosan véget vetett az első világháború. Jött Trianon és az országrészek elcsatolása, románosítás, és egyéb üldöztetések. Azt mindenki tudja, hogy tűsarkú körömcipőben elég nehéz futni. Így aztán a mamának arra nem is volt szüksége. A mama, futott falukon, városokon és határokon keresztül, amíg szusszal bírta – egészen Várpalotáig. Éppen csak megállt egy kis levegővételre, hogy összeszedje magát és már a nyakukon volt a második világháború is. Még szerencse, hogy előrelátó asszony volt, így aztán a futócipőit nem rakta el túl mélyre a bőröndökben. Aztán megint csak futottak falukon, városokon és határokon keresztül egészen Salzburgig, meg visszafelé is, Székesfehérvárig. Hogy a mamának a lábán mitől nőtt „hallux valgus”? – azt szerintem ő sem tudta. Mindenesetre, sokszor jajgatott a hatalmasra hízott bütykei miatt. A hatvanas évek orvostudománya különösebben nem foglalkozott a bütyökkel, így azt, a mama sosem gyógyíttatta. A sok futástól, vagy talán valami mástól, viszont nagyon kreatív asszony lett. A semmiből is tudott nekünk ebédet főzni. Igaz, hogy csak ritkán éreztünk olyant a testvéreimmel, hogy jóllakunk volna, mint a duda. Na, de most a bütyökről van szó. Anyám, karácsonyra, születésnapra, vagy névnapra, mindig próbált kedveskedni a mamának egy kényelmes cipővel, vagy egy papuccsal. Olyannal, ami nem nyomja a bütykét. Nos, olyan akkoriban nem volt. Mama udvariasan mindig megköszönte az ajándékot, aztán fel is próbálta. Az arca sok mindent elárult, de nem szólt semmit. Másnap, aztán megkért, hogy fenjem meg az öregapám első világháborúból megmentett bajonettjét. Én már tudtam mi fog következni. A cipő, viszont még ott pihent a dobozában gyanútlanul. Mama keresett egy kiolvasott Népszabadságot és leterítette a konyhaasztalra, majd a vadonatúj cipőit a bütyöknél a bajonettel egyszerűen kiherélte. Felpróbálta, és néha még igazított rajta egy keveset. Elégedett mosollyal konstatálta. Na, ez most kényelmes. Eleinte elkísért bennünket a vasárnapi kétforintos matinére. A moziba, mindig a kiherélt cipőiben jött. Zavart bennünket, hogy a bütykei kikandikáltak a lyukon, és nekünk úgy tűnt, hogy mindenki a mama lábait nézi. Szóvá is tettük neki. Hogy ez, bennünket ne zavarjon, vásárolt ugyanolyan színű zoknikat, mint amilyenek a cipői voltak. Így élt az én öreganyám kilencvenöt éves koráig a bütykeivel.
Nem tudom miért van az az érzésem, hogy én minden ágról csak a rossz géneket örököltem, már, ami a fájós bütykömet, a köszvényemet és egyéb bajaimat illeti. Persze, mindezt igyekszem humorosan felfogni és akár még tréfát is űzni magamból. Mert a humor, azért sokszor enyhíti a fájdalmat is. Ma tizenegy óra negyven perckor csörgött a mobiltelefonom. Ránéztem. Kiírta a számot, de nincs a névjegyzékemben a hívó. Ezeket a hívásokat többnyire fogadom. Néha nem nagy örömmel, mert valamit mindig rám akarnak sózni. Csak önnek! Csak most! Rendkívüli kedvezmény! Stb. Ez a mai hívás is ilyen volt. Mivel én gonosz ember vagyok, sosem veszek semmit. Így aztán nem is értem, hogy miért próbálkoznak velem. Gonoszságom abban rejlik, hogy szeretek beszélgetni. Call Center, Contact Center üzemeltetők ezt nem nagyon szeretik. Én meg azt, hogy hívogatnak. Igyekszem a számlájuk rovására jó sokat cseverészni, többnyire női munkavállalóikkal. Most is így volt. Kedves női hang: bemutatkozott, azt is mondta, hogy milyen cégtől. (sosem jegyzem meg)
–Ízületi problémái helyrejöttek már? – kérdi.
Döbbenten hallgatok, és első nekifutásra kezdem sorba venni az ismerősöket, hogy kinek is beszéltem erről. Aztán eszembe jut, hogy még írtam is róla. A francba! Most már mindegy, egy a lényeg, hogy megőrizzem a nyugalmamat és próbáljak minél tovább beszélgetni.
– Csókolom, én nem emlékszem arra, hogy feladtam volna újsághirdetést, hogy fájnak a bütykeim és valamilyen megoldást keresnék rá. Ez valami telefonos beugratás – ugye?
Hangosan nevet a vonal túloldalán.
– Nem, nem! – tiltakozik, és mondja ismét a cég nevét, amit ismét nem jegyeztem meg.
Aztán előállt azzal, hogy orvoscsoportjuk kifejlesztett egy olyan kapszulát, ami végérvényes megoldást nyújt az én ízületi problémáimra. Csak önnek! Csak most! Reklámáron, harmincezer forintért. Most, viszont nagy kedvezménnyel tizenötezer!
– Nagyon boldog vagyok! Jókor hívott, ugyanis hetek óta kínlódom a köszvényemmel, a bütykömmel, meg egy rossz mozdulattól a gerincem is becsípődött. Szóval éppen totálkáros vagyok. Így, ezért csak önöknek! Csak most! Reklámáron, tök ingyen, elmesélek egy kis történetet. Meghallgatja?
– Igen, tessék mondani – hátha tudunk segíteni.
Mondtam már, hogy gonosz ember vagyok, így aztán elmeséltem neki a mama történetét szép részletesen, nagyjából azt, amivel ezt az írást kezdtem. Amúgy: tetszett neki.
– Akkor tetszik rendelni? – kérdezi.
– Kis kezét csókolom, nem rendelek! Előkeresem a bajonettet, szépen megfenem a szíjon, aztán ahogy a mamától láttam…
Kilencvenötig van még harminc évem. Elköszöntünk egymástól. Nézem a telefont csalódottan. Csak kilenc perc: negyvennyolc másodperc.
Nem gyűjtök lájkokat! Persze örülök annak, ha így nyilvánítasz véleményt. Ez az oldal költészettel és szépirodalommal foglalkozik. Létrehozásába, és működtetésébe befektetett munkát tiszteld meg egy megosztással, ha tetszett az, amit olvastál!
Kommentek