Nézem egy online újság fényképét, és nem tudom ki az a szépen lakkozott hölgy a fotón? Dublőr, vagy valóban tanár? Ha düblőr, akkor pénzért adta az arcát ehhez a képhez. Megbocsátható! Ha tanár, akkor meg szomorú vagyok, de nem haragszom rá, mert valószínű, hogy a tudatlanságát kihasználva befolyásolták. Egy transzparenst tart a kezében: FASISZTA ÍRÓT NEM TANÍTOK! A “Könyv és Toll” oldalnak nincs semmiféle politikai irányzata, csak egy dolog számít, az IGAZSÁG! Én Herczeg Ferencnek nem tudok igazságot szolgáltatni, mint ahogy Kertész Imrének sem. Azt viszont biztosan állíthatom, hogy Herczeg Ferenc, német származása ellenére, az egyik legmagyarabb író, akivel én valaha találkoztam. Ezen most ne sértődjenek meg más írók rajongói. Sőt, a Wass Albert rajongók se, mert Wass, egy korosztállyal fiatalabb volt Herczegnél. Meggyőződésem, hogy nagyon sokat tanult tőle. Herczeg életrajzát sajnos nagyon kevesen ismerik, de annál többen alkotnak negatív véleményt róla. Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk a személyiségéről, el kellene olvasniuk az életrajzát, főleg azoknak, akik egy évszázad távlatából kígyót békát “hánynak” rá. Nem kiragadott események alapján kell ítélkezni! Csak nagyon röviden annyit: ha valaki igazságtalanul elveszíti a szülőföldjét, a gyökereinek és a hazájának egy darabját, akkor egy tisztességes ember, abba nem törődik bele. Herczeg sem törődött bele. Szövetségeseket keresett. Kik közül lehetett akkor választani? A kommunista Lenin, vagy a fasiszta Mussolini. Az utóbbit választotta. Tévedett, ha a másikat választja, akkor is. Neki, a Revizionista Liga elnökeként eltökélt célja volt az elveszített országrészek visszaszerzése. Az ördöggel is cimborált volna. Az ördögöt, történetesen akkoriban úgy hívták, hogy Mussolini. Herczeg, ettől még nem volt fasiszta. A Hitleri nácizmust pedig kifejezetten elítélte, és óvta Horthyt is, a nácikkal való barátkozástól.
Most, a „ fasiszta írótól” osztok meg egy írást.
Kizárólag az igazság mezsgyéjén haladva: amíg lesz Herczeget fasisztázó, addig itt is lesz írás Herczeg Ferenctől. Úgy gondolom, hogy ez így korrekt.
EMBEREK, URAK
ÉS NAGYURAK
ELBESZÉLÉSEK
ÍRTA
HERCZEG FERENC
BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET RT.
KIADÁSA
HUSZONÖT ESZTENDŐVEL AZ ÉRETTSÉGI UTÁN
A pályaudvar előtt nagyon csinos, leányos képű huszárhadnagy állott. Lakkcsizmát, fehér báli kesztyűt és arany karperecet viselt. Ennyiből is nyilvánvaló, hogy tartalékos. Ceruzával írott levelet tartott a kezében és szigorú hangon utasításokat adott az előtte álló hordárnak.
– Itt van magának egy forint… Ezért holnap reggel kilenc után elviszi címére ezt a levelet. Megértette?
– Kérem, rögtön is elvihetem! – buzgólkodott a vörössipkás.
– Azt tegye, amit mondtam! – dörögte a harcos. – Kilenc után, egy másodperccel sem előbb.
Egy Farkas Elek nevű úriember, aki éppen akkor cihelődött ki a fiakkerjéből, félfüllel meghallotta a beszélgetést. Anélkül, hogy ügyet vetett volna a hadnagyra, bement a poggyászcsarnokba, útközben pedig azt gondolta magában: a levél egy férjes asszonynak szól, akinek az ura kilenckor hivatalba megy… (Ezt az igénytelen megfigyelést inkább csak megszokásból tette, miként az igazi vadász, ha puskanélkül sétál is odakünn, meglátja a szántásban lappangó nyulat.)
Farkas Elek tulajdonképpen azért járt a fővárosba, hogy találkozzék hajdani iskolatársaival, akikkel huszonöt esztendővel ezelőtt érettségi vizsgát tett a piaristáknál. A jubileum nagyon szépen folyt le. Először misét hallgattak, aztán nagyot ittak és megállapodtak abban az igazságban, hogy huszonöt esztendő, ha nagy idő is, átlag elég gyorsan múlik. Ezekután Farkas, aki valamikor pajtásainak bálványa és az intézet szégyenfoltja volt, megint hazakívánkozott hódos-monostori pusztájára, mely feltételes megállóhely Cegléd és Nagykőrös között. Annyi szesz volt benne, hogy nem is igen mert szivarra gyújtani, mert attól félt, hogy fel találna robbanni, mint egy spirituszos hordó.
Mikor elhelyezkedett a kocsifülkében, szemben találta magát a fentebb említett karpereces huszárral. A katona valami sárga papírlapokat tartott kezében, azokat most hamarosan a zsebébe rejtette. Aztán kíváncsian, majd zavart mosollyal nézett Farkasra.
– Nem ismer meg, Lexi bátyám? Én volnék Visky Ferkó…
– Szervusz öcskös! Bizony nem ismertelek volna meg… Hajmeresztő, a gyerekek hogyan nőnek az ember nyakára! Hát te mért vasutazol egyenruhában?
– Behívtak Szegedre, fegyvergyakorlatra. Mondhatom, a parancs nagyon rosszkor jött!
– Képzelem! – mondta Farkas, miközben a kilenc óra után kézbesítendő levélre gondolt.
Ez a Visky-gyerek szegről-végre atyafia volt a jubiláns maturusnak. Később megint elővette a sárga papírjait.
– Megbocsát, Lexi bátyám, de el kell olvasnom ezt a levelet… A néném küldte; fontos dologban ír…
Farkas az újságjába merült, a fiatal úr pedig a levelet olvasta. A narancssárga papíron fehér domborművű címer látszott. Hosszú meredek betűkkel írott levél volt. Tizenkét lapja teli volt firkálva, azonkívül még az első és utolsó lapján keresztírás is. Az ifjú végül mosolyogva megszagolta a levelet, aztán megint a tárcájába tette.
– A néném írt, igen fontos ügyben! – ismételte fontoskodó ráncokba szedve sima homlokát.
Farkas eldobta a lapját.
– Hallod, – mondta – nekem egészen mindegy, kivel levelezel, azért nincs is értelme, hogy füllentesz nekem, öcskös.
– Mért gondolja, hogy füllentek? – kérdezte mosolyogva, de vérvörös arccal a hadfi.
– Mert a levelet a szeretőd írta… Férjes asszony, az ura magasabbrangú tisztviselő őnagysága egyébként már túljár a harmincötön… Azt is tudom, hogy a haja barna, a szeme pedig igen szép… Rendkívül művelt nő, sokat beszél Tolsztojról… Mindezeket azért mondom csak, mert bosszant, hogy hülyébbnek tartasz, mint megérdemlem… Egyébként ne rémüldözz, öcskös, mert én nem is sejtem, kicsoda a dámád és őszintén szólva, nem is vagyok rá kíváncsi…
A fiatal úr levegő után kapkodott, mint a partra jutott harcsa. Jó időbe telt, míg végül lélegzethez és szóhoz jutott.
– Honnan veszi ezeket? – kérdezte.
Farkas kicsinylően legyintett a kezével.
– Az eset szimpla. Idejövet véletlenül tanúja voltam, mikor a hordároddal értekeztél. Vasútról csak a kedvesének ír az ember, amíg még a hadkötelezettség boldog korát éli… A hölgyed férjes asszony és az ura magasrangú tisztviselő, pont kilenckor hivatalba megy, azért kell a levelet megszabott időben odavinni… Hogy a sárga levél, melyet az imént olvastál, nem rokontól való, azt onnan tudom, mert a rokonok parfümje nem vonzza az embert; pedig te megszagoltad a levelet…
– Egyebet is mondott, ami nagyon meglepő.
– Hogy a dámád túl van már a harmincon, ez természetes; rád kell csak nézni. A hozzád hasonló rózsásképű apródok rendszerint érettebb királynők uszályát hordozzák… És hogy a királynőd barna hajú, azt papírjának színéből következtetem. Szőke asszony nem használ olyan színt, amely Carmen alsószoknyájára emlékeztet… Arra is fogadok, hogy szép szeme van. Száz asszony közül, aki megcsalja az urát, kilencven mélázó természetű, azoknak pedig mindig szép a szemük. A kacagó és nagyétvágyú nők nem igen csalják meg a gazdájukat, de ha mégis megteszik, akkor nem kötik magukat az ilyen rózsásképű tartalékoshoz… Ezzel a megjegyzésemmel korántsem akarom a te érdemeidet kisebbíteni…
– De honnan vette Tolsztojt? – kérdezte kis szünet után halkan az ifjú.
– Aki tizenkét oldalas levelet képes írni, az rendkívüli nőnek tartja magát és hivatalból lelkesedik Tolsztojért…
Farkas ezzel megint elővette az újságját, az ifjú azonban most már mindenáron beszélgetni akart. A boldogság mámora fecsegővé tette és az embernek végre nem azért vannak diadalai, hogy véka alá rejtse azokat… Bevezetésnek szelíden az útitársa térdére ütött.
– Lexi bácsi, ha tudná, hogy micsoda asszony! Micsoda asszony! Na!
– Nekem mondod? – méltatlankodott Lexi bácsi. – Ne vedd rossz néven, fiam, de én jobban ismerem, mint te! Hiába mosolyogsz ilyen öntelten, bár sohasem láttam, mégis jobban ismerem, mint te! Akarod, hogy beszéljek róla? Nos, fülelj csak ide!
A hadnagy jobban szerette volna, ha ő maga beszélhet, jónevelésű fiú létére azonban figyelmesen meghallgatta Lexi bácsi fejtegetéseit. Azt gondolta magában: Hiszen csak jussak szóhoz én!
Lexi bácsi mégis megreszkírozta, hogy szivarra gyújtson, majd így kezdte:
– Te zsúron ismerkedtél meg vele, egy ismerős családnál!
– No, ezt nem volt nehéz eltalálni! Úriasszonnyal hol ismerkedjék meg az ember?
– A dámád azonban mostanában nem jár már ahhoz a családhoz, mert csúnyán megrágalmazták…
– Valami csakugyan történt… – ismerte be az ifjú. – De hogy micsoda, azt nem lehet tudni.
– Megmondom én! A szóbanforgó család azt terjeszti a hölgyedről, hogy elhalássza a fiatal urakat az eladó leányok orrocskája elől. Hogy így esett, arra mérget vehetsz.
– Meglehet – mondta elgondolkozva a hadnagy.
– A hölgyed egyébként szívbajban szenved és azt állítja, nemsokára meg fog halni…
A hadnagy szinte rémülten nézett Farkasra.
– Nem kell ezen nagyon meglepődnöd, az én statisztikám szerint száz ideges asszonyság közül nyolcvan azt hiszi, hogy szívbajos. A kalandkereső hölgy pedig mind ideges…
A hadnagy türelmetlenül legyintett a kezével.
– Most látom csak, mennyire nem ismeri öt!
– Különben nem mondanám, hogy kalandkereső? Bocsánatot kérek a kifejezésért és ünnepélyesen visszaszívom… Majd elmondom mindjárt, kicsoda ő! Nagyon fiatalon, nevetséges fiatalon adták férjhez. Az urát természetesen sohasem szerette. Hogyan is szerethette volna, mikor szegényke akkor még azt sem tudta, mi az élet és mi a szerelem? Az utóbbit – ezt mellékesen jegyzem csak meg! – tőled tudta meg. Egyszer megesküdött neked az édesanyja emlékére…
– Hiszen az édesanyja ma is él! – kiáltotta diadalmasan a hadnagy.
– Sebaj! Akkor más valami nagyon szent dologra esküdött, hogy házassága már évek óta nem házasság, hanem csak két közömbös embernek együttélése. Egy ízben azt is elmondta neked, hogy orvosi rendeletre sokat kell gyalogolnia. Nem szeret azonban a városban sétálni, mert gyűlöli a nők kíváncsiságát és a férfiak tolakodását. Nem tudom biztosan, hol hozott össze titeket első ízben az úgynevezett véletlen? A szigeten-e vagy a Stefánia-úton? Lehet, hogy az elevátornál, esetleg a budai elipszen…
A hadnagy hangosan elnevette magát.
– Tehát az elipszen! Ott mindenesetre sokat rágódtatok azon a nevezetes, de sem újnak, sem mulatságosnak nem nevezhető kérdésen, hogy lehetséges-e férfi és nő között önzetlen barátság? Ha nem csalódom, abban állapodtatok meg, hogy igenis lehetséges, de csak afféle rendkívüli lények közt, mint ti ketten. Közben az istennő természetesen panaszkodott, hogy a budapesti asszonyokkal nem lehet társalogni, mert a cselédtraccson, a divaton és a botrányokon kívül nem érdekli őket semmi…
– Amint hogy igaz is!
– Persze, hogy igaz! Egyszer – és ez nagyon fontos körülmény! – a királynő azt mondta neked, hogy nemrégiben véletlenül elment a lakásod előtt és akkor újból eszébe jutott, milyen ostoba is a mai társadalmi rend… Egy tisztességes nő nálunk nem látogathat meg lakásán egy jellemes férfit. Angliában ezen már régen túl vannak…
– Amerikában! – javította ki a hadnagy.
– Te ettől fogva könyörögni kezdtél neki, jöjjön fel egyszer öt percre. Csak azért, hogy a jelenlétével mintegy megszentelje rideg legénylakásodat…
– No, ezt nem mondtam!
– Akkor valami hasonlót mondtál… A lényeg az, hogy valóban eljött. Hogyne jött volna? Ha az ember valaki iránt érdeklődik, akkor szeretné megismerni a keretet is, amelyben él… Nem igaz? Sötét ruha volt rajta és elfogultságában jéggé dermedve ült székén… Arról beszélt, milyen boldogtalan volt eddigi élete, közben alkalmasint sírt is keveset. Te megsimogattad a haját, mint egy testvér, ő pedig látni akarta édesanyád arcképét. Mikor megmutattad neki, azt mondta: Mért nem volt nekem ilyen édesanyám? – Úgy volt?
Az ifjú a fejét rázta.
A néném arcképét mutattam neki, az édesanyámé nincs meg…
– Mikor elment, – folytatta Farkas – önként megcsókolt, hogy megjutalmazzon szerény és kedves viselkedésedért… Azt mondta, te nem vagy olyan, mint a többi férfi.
A hadnagy szinte megsemmisülten nézte a bátyját, az pedig, megittasodva a diadaltól, melyet emberismerete aratott, vakmerően folytatta:
– Nemsokára megint eljött, mivel meggyőződött róla, hogy benned csakugyan megbízhatik… Ezúttal nem sírt, hanem hozott magával egy csomó szegfűt…
– Pünkösdi rózsát hozott! – mormogta tompa hangon az ifjú.
A vonat ekkor füttyentett.
– Hopp, itthon vagyok Hódos-Monostoron! – kiáltotta Farkas és nyakra-főre összeszedegette a holmiját.
Az ifjú most végre szóhoz jutott. Felugrott és izgatottan támadt rá a bátyjára.
– Az Istenért, honnan tudod te mindezeket?
– Fiacskám, úgy vedd, hogy huszonöt esztendő előtt tettem érettségit és azóta is tanultam egyet-mást.
A vonat már akkor megállott.
– Hódos-Monostor – egy perc!
– Hát igaz volna, hogy a nők mind egyformák? – kérdezte a hadnagy.
– Dehogyis egyformák! Csak azok, akik vizitbe járnak a tartalékos hadnagyokhoz… Azok egyformák!
Farkas sietve kiadta a poggyászát. Aztán kezet fogott a fiatal úrral és gyorsabban, mint gömbölyű termetétől föltételezte volna az ember, leszállott a vonatról.
Elöl sípoltak, hogy: mehet! Farkas ekkor hirtelen bedugta megint fejét a kocsi ajtaján.
– Te, Ferkó, egy fontos dologról megfeledkeztem! Mikor a második látogatás után elment tőled, így szólt hozzád az istennő: «Ugy-e, most megvet?» – Szervusz!
Megint eltűnt. A vonat megindult. A hadnagy pedig komor gondolatokba merülten vakargatta a füle tövét…
(1905.)
(mek.oszk.hu)
Nem gyűjtök lájkokat! Persze örülök annak, ha így nyilvánítasz véleményt. Ez az oldal költészettel és szépirodalommal foglalkozik. Létrehozásába, és működtetésébe befektetett munkát tiszteld meg egy megosztással, ha tetszett az, amit olvastál!