Kosztolányi Mária: Barátnők
Eljött végre a nap!
Pataki Amália, alias K. Ferencné, barátnőjével Vass Izával hetek óta lázasan készülődött a vidéki kisváros híres-neves költőversenyére. Amália szerette a verseket, pár éve maga is elkezdett írni, Iza pedig lelkes olvasója, akivel több mint negyven éve jelen vannak egymás életében.
A két legkedvesebb versét küldte el, most először a versenyre. Bár tudta esélytelen, mégis titkon remélte, hogy valaki felfigyel rá. Elképzelte, ahogy csodálkozó hangon ezt mondja majd neki egy neves, elismert költő: kedves Amália, szeretem a verseit, ön olyan eredeti, egyszerű nyelvi eszközökkel csodálatosat fest .. .
Kicsit megkésve, de fogyókúrába kezdett. Minden áldott nap úgy ébredt, hogy nem eszik kenyeret, felül a szobabiciklire legalább kétszer, és kerüli a számítógépet, mert az előtte való tespedés csak növeszti a tomporát. Azon is sokat gondolkodott, hogy mit vegyen fel. Még egy retikült is kért kölcsön, egy világos krémszínűt.
Persze a fogyókúrából alig valósult meg valami, de így is belefért a nadrágba, amelyet szépen kivasalt. Felvette a legjobb felsőjét, amely lezseren takarta meghurkásodott hasát. A tükör előtt állva elégedetten állapította meg, az új frizurával kimondottan jól mutat. Csak azt sajnálta, hogy esti programhoz nem viselhet napszemüveget, mert attól titokzatosabb lenne és kissé táskás szemét is takarná.
Pontosan hatkor érkeztek a szálló elé. A gyönyörű épület lenyűgözte, akárhányszor erre sétált barátokkal, családdal mindig elképzelte, hogy milyen lehet belülről: a csodás lépcsőket, a folyosókat, a tánctermet, ahogy az óriás ablakokon lenéz a parkra, még a mosdóját is elképzelte, csillogó márvánnyal, mozaikokkal, velencei tükörrel.
Ahogy ott állt a bejárat előtt mégis eszébe jutott, hogy vajon jó ötlet volt-e idejönni, hiszen nem ismer senkit, őt sem ismerik és még a barátnőjét is iderángatta.
Aztán ránézett Iza csillogó szemére, érezte, bízik benne, nem fordulhat vissza. Egy cseppet sem lett nyugodtabb.
– Lőjek pár képet? – kérdezte Iza.
Amália akkor már teljesen tanácstalan volt. Mellettük kettesével, hármasával, de leginkább nagyobb csoportokban érkeztek a vendégek. Furcsa volt a fegyelmezettségük, sehol egy nevetés, egy hangosabb szó, mosolyt sem látott az arcokon. Pár fiatalt leszámítva a többség idősebb volt náluk. Amália úgy érezte túlöltözött, pedig, mindene fekete volt és fehér. Most túlzásnak érezte a fodrászt is. Többen megnézték, próbáltak rájönni ki ez a nő? Zavarban volt, lesütött szemmel állt egyik lábáról a másikra, de leginkább félre. Végül aztán bejutottak az ajtón.
A terem közepén találtak helyet, mert az első sorokban már ültek, vagy foglaltak voltak a székek.
Szülőfaluja kultúrháza jutott eszébe a gyerekkorából, amikor Julis vagy Bözsi néni szétterítette a berliner kendőjét és hat-nyolc széket is elfoglalt a családjának. Talán tánciskolai vizsgabemutató volt, esetleg Dériné színház. Egyszer a Budapest Néptánc együttes is fellépett, akkor ott volt az egész falu.
Lassan megtelt a terem, lekapcsolták a világítást, csak a színpad reflektorai égtek. A köszöntő beszédben egyenként felsorolták a magyar és külföldi vendégek neveit, titulusait, a zsűri tagjait, nem volt túlságosan hosszú. Még egy kis visszatekintés is belefért az eltelt évek díjazottairól, határon innen és túlról, a messzi Amerikáig elérő híréről a versenynek, és a nevezések lelkes számáról.
Amália szinte szédült a nevektől és euforikus hangulatban várta az első díjazott vers felolvasását. El is kezdődött és ő feszülten figyelt. Fülei, mint két adóvevő, szinte ágaskodtak. Haját eltűrte mögéjük, hogy jobban halljon, minden szót, magának akart, minden hangot.
Neves színész olvasta a verseket. Tisztán, semmi gesztikuláció, csak a hangjával játszott és a válla mozdult, hol emelkedett, hol kicsit görnyedve utalt a fájó sorokra. Legalább is így gondolta Amália, mert bár feszülten koncentrált, mégsem értett szinte semmit. Hosszú volt a szöveg, és megkönnyebbült, amikor vége lett. Nem mert Izára nézni.
Jó ez így – gondolta. Úgy látszik az a jó vers, amit kétszer kell elolvasni, hogy megértse az ember. Aztán jött a második és végül a fődíjas. Voltak részek, amelyek eljutottak a tudatáig, de már nem is nagyon erőlködött. Belenyugodott a felismerésbe, hogy nem csak írni nem tud, de meg sem érti ezeket az igazán jó verseket. Szédült, hányingere volt, amikor meghallotta Iza suttogó hangját.
– Te is érzed ezt az iszonyú büdöset?
Ekkor nézett körül és látta, hogy többen intenzíven legyezik magukat, s jött a szégyenteljes felismerés, hogy mindenhol friss ürülékszag terjeng. Beszart valaki? Lehet, hogy ettől nem kapott levegőt, és ettől émelyeg a gyomra? Legszívesebben azonnal elhagyta volna a termet. Még eszébe jutott a szünet utáni állófogadás. Az előtérben gyönyörűen megterített asztalok, a gyertyák a csillogó poharak.
Egyre rosszabbul érezte magát.
Az elsők között hagyták el a termet. Mintha égett volna a ház, úgy siettek ki az épületből. Átvágtak a díszudvaron, aztán a lámpák fénykörén kívül megálltak. Mindketten szomorúan néztek vissza az épületre.
– Sétáljunk, gyönyörű így eső után a város.
– Jó, … és nyaljunk egy fagyit – sóhajtott Amália s elindultak a kikötő felé
Nem gyűjtök lájkokat! Persze örülök annak, ha így nyilvánítasz véleményt. Ez az oldal költészettel és szépirodalommal foglalkozik. Létrehozásába, és működtetésébe befektetett munkát tiszteld meg egy megosztással, ha tetszett az, amit olvastál!
Kommentek