Ötödik dimenzió (regény részlet)

Nehrer György: Ötödik dimenzió (regény részlet)

Autóval két óra alatt otthon voltam. A feleségemmel egész éjjel beszélgettünk a velem történtekről. Először azt hitte, hogy megbolondultam, de aztán megmutattam a golyókat és kipróbáltuk, hogy valóban hallom a gondolatait. Gyerekeinket másnap felhívtuk telefonon és mondtuk nekik, hogy azonnal jöjjenek és hozzák az unokákat is. Aztán kicsit rövidebben elmagyaráztuk, hogy mit kell tenniük. Én, ahogy Zden mondta, beléjük ültettem a golyókat. Elbúcsúztunk a mamitól, és elindultunk gyalog, némi élelemmel és vízzel. Gyerekekkel lassan haladtunk, de a harmadik napon Párkánynál, a hídon átmentünk a Dunán. Egész nap gyalogoltunk, kevés pihenővel. Aztán másnap reggel, amint a sátorból kiléptünk szürke hamu hullott az égből. Az út helyén csak egy hamu csík volt. Az épületek is eltűntek, csak hatalmas szürke kupacok éktelenkedtek ott, ahol valamikor házak álltak, és emberek éltek. Két nap múltán a távolban feltűnt a Tátra, és a sok szürkeség után, mintha a hegyoldal zöld lenne. Egy bottal mentem elöl, mutatva az utat. Mögöttem a három unoka egymás kezét fogva, középen a legkisebb. Utánuk  a gyerekeim. Néhányan már csatlakoztak hozzánk. Szürke por lepte be mindenkinek a ruháját és a bőrét. Már nem poroltuk le magunkról…

Martuljekben hidegek a hajnalok, én ültem a fotelben, paplannal a hátamon. Nem tudom azóta sem, hogy mindez megtörtént velem egy másik dimenzióban, vagy csak egy furcsa álom játéka a képzeletemmel?

 Új élet hajnalán

Már hetedik napja mentünk, és a gyerekek miatt egyre gyakrabban kellett pihenőt tartanunk. A hátizsákban lévő, még tiszta pólómat csíkokra szakítottuk, és bekötöttük vele a szánkat és az orrunkat, hogy a finom hamut, ami az égből hullott ne szívjuk be. Egyre többen csatlakoztak hozzánk az úton és lassan egész tömeg vonult a Tátra felé. Elcsigázott, fáradt, testileg és lelkileg meggyötört emberek serege. Az út szélén, egy a hamutól szürkére színeződött sziklán gubbasztott egy férfi. Háttal ült nekünk. Oldalra kinyújtott kezében egy botot tartott, amivel támasztotta magát, hogy le ne forduljon a kőről. Amint közelebb értünk, láttam, hogy az ő száját és orrát is egy darab rongy takarja.
– Velünk tart jóember? – kérdeztem tőle.
Megfordult, rám nézett, és lehúzta a rongyot a szája elől.  Aztán két könnycsepp lemosva a port az arcáról, rózsaszín vonalat húzott a bőrére. A mélyebb ráncokon átgurulva, ottmaradtak a keresztirányú szürke csíkok a bőrén. János volt.
 – Azt hittem, hogy soha többé nem látjuk egymást. – mondta.
Megöleltük és megveregettük a másik hátát, ami nem tűnt jó ötletnek, mert porfelhőt csináltunk a ruhánkba rakódott apró hamuszemcsékkel. 
– Egyedül vagy? – kérdeztem tőle.
– Igen. Anyám ott maradt.
– És te?
– Itt a család egy része. A gyerekeim és az unokáim velem vannak, de a feleségem nem jöhetett.
Éreztem, hogy sírnom kell. De próbáltam erős maradni. Bennünket mindig arra tanított nagyanyánk, hogy egy férfi nem sír, nem kuncsorog, nem alázkodik meg senki előtt. Akkor sem, ha már mindenki feladta körülötte, és csak egyedül áll, mint szálfa a puszta közepén. Egy férfi teszi a dolgát szó nélkül, ha megfeszül a kíntól, akkor is. Mint nagyapánk.
Próbáltam erős maradni, de nem ment. Éreztem, hogy az én könnyeim is utat vágnak a poros arcomba.
– János, én vettem ki belőled a golyókat, de akkor még nem tudtam, hogy mi lesz a következménye.
–Tudom, és örülök neki, hogy a családodnak legalább egy része megmaradt. Megkeresett Zden, és elmondott mindent.  Azt hittem, hogy megbolondultam, amikor megjelent. Nem mertem szólni róla senkinek, mert még becsukattak volna egy diliházba. Nekem a vállamban van egy golyó. Már régóta, de nem tudom, hogy ki rakta oda. Azt mondta Zden, hogy minden gondolatomat hallják, de én nem hallhatom másokét
 – Miért pont bennünket mentettek meg?
 – Nem tudom. Hiába faggattam Zdent, nem árulta el.
 – Nekem sem. – Mi céljuk lehet olyan emberekkel, akik bőven túl vannak az életük felén?
Nem találtunk rá magyarázatot. János mellém állt és ketten vezettük az embereket. Az ég szürke színnel takarta be horizontot, sem felhőket, sem a napot nem láttuk mióta eltűntek a házak. Csak a finom por hullott az égből, szinte függőlegesen, mert a szél sem fújt.  Sok, de kevés ideig tartó pihenővel kétheti gyaloglás után megérkeztünk a Csorba tóhoz. A kicsit lejjebb lévő Strba tónál sokan megálltak, és elkezdtek sátrat verni, mosakodni, lábat áztatni a vízben. A régen tükörfényű tónak az opálos színe nem tetszett, mert a belé hullott hamu miatt itt-ott döglött halak tetemei úszkáltak.
– Emberek, már nem sok van vissza, még ötszáz méter és fent vagyunk a nagy tónál!
Kiabáltam nekik, hogy ne álljanak meg. Nem véletlen mondta Zden, hogy oda kell menni. Nem tudtam meggyőzni őket. Közben meg is értettem, hogy nem akarnak tovább jönni, mert sok nő, és gyerek volt a csoportban, akik halálosan kimerültek voltak. A többség erőt vett magán és folytatta az utat velünk. Bő félórás gyaloglás után nagyjából ötven méter szintkülönbség leküzdését követően megérkeztünk a Csorba tó partjára. A mi csapatunk is megrohanta a vizet, ami érdekes módon jóval tisztábbnak tűnt, mint a Strba, itt nem voltak döglött halak sem. Gyerekek boldogan pancsoltak a jéghideg vízben. Mindenki igyekezett lemosni magáról a port. Aztán sátrakat állítottak szépen sorban. János és én is alsónadrágra vetkőztünk, a ruháinkat kiráztuk, de kimosni már nem mertük, mert hamarosan, sötét lesz. Ezernégyszáz méteren hidegek az éjszakák. Tartalék ruháink pedig ugyanolyan koszosak, mint ami rajtunk volt.
– János figyelj az emberekre. Próbálj egy kis lelket önteni beléjük. Beszélnem kell. Zdennel. Feljebb megyek. – oda, ahol régen a lanovka ment.  
– Rendben. –  mondta János.
– Sötétedésre itt vagyok!
Elindultam kezemben a bottal. Fáradtan és elkeseredetten. A fáradtságnál talán még sokkal lesújtóbb a kilátástalanság, ami úrrá lett szinte mindenkin.   Sziklákon bukdácsolva próbáltam olyan helyet keresni, ahonnan nem láthatnak, és nem hallhatják a hangomat. Közben néztem a tájat. A fenyők álltak a lábukon, csak a színük a sok hamutól szürkészöld lett, mintha ezüstfenyők lennének. Megfulladnak, ha nem jön egy szél, vagy eső. Már elég magasan voltam, leültem egy sziklára.
–Zdeeen! Ordítottam bele a semmibe. Zdeeen! Zdeeen!
Se válasz,  se Zden nem jött. Mindjárt sötét lesz, és még vissza  kell érnem a tópartra. Elindultam lefelé. Egyszer csak ott állt egy karnyújtásnyira előttem. Meglepődtem.
– Na, végre! – mondtam ingerülten. Mit tettél velünk?! – ordítottam rá. Ez lesz az új életünk, hogy itt fogunk betegen, nyomorultan éhen pusztulni? Ennél a halál is jobb. Mit fogunk itt csinálni? Van még egy hetünk, aztán sorban meghalnak a gyerekek, az asszonyok. Mi pedig megesszük őket.? Aztán ha elfogy az élelem, majd a férfiak agyonverik egymást? Ez az új élet Zden?!  Felemeltem a botomat, hogy lesújtok rá. De nem tudtam megmozdulni, csak álltam megbénítva.
–Végig hallgatsz, aztán visszamész, az emberekhez és vezeted őket! Nem tudsz megütni! Ne is próbálkozz vele, mert elveszítem a türelmemet, és hatalmas fájdalom lesz a fejedben.
–Holnap menjetek egy kicsit északnak. Az erőben találtok egy hatalmas tisztást, ahol a régi síugró stadion volt.  Minden ott lesz, amire szükségetek van. Az alsó tótól fel kell hozni az embereket, mert rossz a vize a sok hamutól.
– Miért terhelsz engem ilyen feladattal, mikor jó esetben van még tíz –húsz évem?
– Nem fogtok megöregedni, így maradsz, ahogy most vagy, és a többiek is csak negyvenéves korukig fognak öregedni.
– Én nem vagyok tudós, és politikus sem.  Mi hasznomat veszik így az emberek?
– Voltak politikusaitok és tudósaitok is. Nézz körül, milyen hasznukat vette az emberiség?  Felégették az egész bolygót.
– Azt mondtam, hogy vezeted őket, és ezen nem fogunk vitatkozni!  Még találkozunk! Indulj vissza, már várnak rád!
Besötétedett mire visszaértem. János valahonnan kerített egy kis gyertyát, annak pislákoló fénye mutatta az irányt. A sötétséggel együtt megjött az éjszakai hideg is.
–Sikerült beszélned Zdennel? – kérdezte, lehető legkisebbre összekuporodva a hideg miatt, a sátra előtt ülve.
– Igen, beszéltem vele. Holnap fel kell hoznunk a többi embert is ide, mert a lenti tónak mérgező a vize.  Kicsit feljebb kell mennünk a síugró stadionig. Ismerem a helyet, voltam már ott. Azt mondja Zden, hogy minden ott lesz, amire szükségünk van. Segítened kell, mert vannak itt más nemzetiségűek is szép számmal. Lengyelek, csehek, németek szlovákok. Meg kell értenünk valahogy egymást, mert káosz lesz.  Te beszélsz angolul, próbálj meg szót érteni velük. Remélem nem makacskodnak tovább.
– Menjünk aludni, majd reggel folytatjuk. – János mutatta merre van a sátram.
– Azt hiszem, ott vannak a gyerekek nálad. Óvatosan menjél. – mondta.
Meghajolva létem be a sátorba. A három gyerek ott szuszogott. Összevissza feküdtek a felfújt gumimatracokon. Kitapogattam a lábukat és próbáltam elhelyezni őket, úgy, hogy én is lepihenhessek. Orsika felébredt.
– Papi, nem baj, hogy ma itt alszunk nálad?
– Dehogy baj – mondtam suttogva. Aludjál. Aztán beszorítottam magam a gyerekek közé. Legalább melegítjük egymást. Nehezen jött álom a szememre. A feleségemre gondoltam, és arra a közösen eltöltött negyven évre, ami mögöttünk volt. Úgy éreztem, hogy nem veszítettem el, ez csak valami rossz álom, amiből felébredek, és ő majd jön utánunk. Aztán elaludtam.
Reggel minden csontom fájt, és nem is éreztem magam túl pihentnek, mert a kölykök rajtam feküdtek egész éjjel. De nem baj, legalább ők aludtak, és így remélhetőleg nem nyafognak egész nap. Éppen csak világosodott. Azt, hogy hány óra van már régóta nem tudtuk, mert az összes elektronikus szerkezet tönkrement, ami nálunk volt. Nem gondoltam rá, pedig a fiók alján volt egy öreg mechanikusan működő Poljot, felhúzható órám, ami most jó szolgálatot tenne, ha elhoztam volna. De abból meg hamu lett.  Elballagtam János sátráig és szólongattam. Nagy nehezen előbújt. Kéthetes szakállát vakargatva.
–Viszket, ez a borosta. Mindjárt megyek az emberekért, csak előbb lezuhanyozok, fogat mosok, meg megborotválkozom. – mondta hangjában némi keserűséggel.
– Az jó lesz, mert nagyon büdös vagy.
– Aha, te meg rózsaillatú – mondta vigyorogva.
– Felmegyek és megnézem a tisztást, amit Zden mondott. Addig hozzad fel az embereket, a Strba tótól.
Otthagytam Jánost a sátor előtt, aztán elindultam. Felnéztem az égre. Hiányzik a nap és a felhők. Depressziós leszek ettől a szürkeségtől, de legalább már a hamu nem hullik.  Fenyőerdővel körbevett tisztásra beérve, a lábam földbegyökerezett a látványtól. Hatalmas, csészealjszerű építmények. Vagy járművek? Ezt nem tudtam eldönteni.  A fáktól néhány méterre körös- körül, ott sorakoztak egymás mellett. A tisztás közepén a többinél jóval nagyobb, hasonló építmény. Egy, a többitől formájában eltérő hatalmas, konténer alakú létesítmény csatlakozott a középen álló nagy csészealjhoz. Mindegyik szerkezetnek ugyanolyan színe volt, mint a golyóknak. Ezüstösen csillogó higanyszín. Érdeklődve sétálgattam körbe, és azt kerestem hol lehetne ezekbe bemenni. Nem kellett sokáig töprengenem rajta, mert megjelent Zden.
–Jó reggelt Zden!
–Neked is, de nem azért jöttem, hogy üdvözölgessük egymást. Sok dolgunk van. Ha felértek az emberek, akkor a ruhákat, cipőket, sátrakat és minden dolgot, amit magatokkal hoztatok ki kell dobnotok. A konténerben lévő ládába tegyétek. Az ledarálja és megsemmisíti.
– Rendben, de hogyan jutunk be?
–Tanuld meg, nálunk mindent a tudat irányít. Koncentrálj arra, hogy nyíljon ki az ajtó. Kinyílik, majd becsukódik, amikor szeretnéd. Ez csak először furcsa, de majd megszokjátok.
–De mi nem nálatok vagyunk, hanem a földön, és itt máshoz vannak szokva az emberek.
–Akkor majd leszoknak róla. Szerencsére jól alakíthatók vagytok, csak mindent rosszul csináltatok az eltelt néhány ezer évben. Több millió ember csak azzal foglalkozott, hogy határidőket adott másoknak, amit aztán több millióan nem tartottak be. Aztán megint több millióan azzal foglalkoztak, hogy hogyan lehetne a határidőket kijátszani. Kész röhej, amit itt műveltetek. Nálunk nincsenek évek, hónapok, napok, órák és percek sem. A tudat irányít mindent, csak el kell dönteni, és az azonnal megvalósításra kerül. A bolygótanács dönt. Arról pedig mindenki tud, mert mindenki hallja a tanács tagjainak a véleményét, és a döntést is. Mindenki tudja, hogy abból a döntésből mi az, ami rá vonatkozik. Nem írunk leveleket, és nem fizetünk pénzt a munkáért. Mindenki a bolygóért dolgozik. Nálunk nincsenek gazdagok és szegények, és nincsenek főnökök és beosztottak sem. Hiszen a bolygó az egyformán mindenkié. Azt nem lehet széjjel osztogatni, mint nálatok. Amit aztán még kisebb részekre osztotok, hogy legyenek szegények, meg gazdagok. Kiraboltátok a Földet. Olajjal, gázzal, és füsttel szennyeztetek be mindent. Műanyagokkal és vegyszerekkel mérgeztétek meg a talajt. Furcsák vagytok ti emberek, és gonoszok is egymással. 
– Akkor mi a fenéért mentettetek meg bennünket?
Kajánul vigyorgott Zden. A ti feladatotok lesz, hogy rendbe hozzátok a Földet, amit tönkretettetek. Azt szeretnénk, hogy újból élhető kék bolygó legyen belőle. 
– Ennyi emberrel sosem leszünk készen vele.
– Előbb tanulnotok kell, aztán majd szaporodtok, és megtanuljátok szépen, hogyan kell élni ezen a bolygón. Nektek már nincs életkorotok, csak életetek. A következő generáció hosszú életű lesz, de az ő életük véges. Aztán az őket követő generációk élete egyre rövidebb lesz, amint szaporodtok, de még az új generációké, valamint azokat követő generációké is.
– Rendben Zden, nekem ez nem esik nehezemre, de az ember úgy van összerakva, hogy önző és mindig többet akar. Ha nincs pénz, akkor egyéb javakból, kiváltságokból. Mi lesz ezzel?
–Nincsenek kiváltságok, és akinek ilyesmi megfordul a fejében azt tudni fogjuk. A bolygótokért kell dolgoznia mindenkinek. Meg kell alakítanod a tanácsot.
– Hogyan fogom megértetni magam ennyiféle nyelvet beszélő emberrel?
– Hallod, és érted a gondolataikat, nem kell beszélned velük.
Akkor döbbentem rá, hogy Zden sem beszélt velem sosem, csak az agyam hallotta a héliumos hangját. Lehet, hogy a gondolatátvitelnél torzul el a hang?
– Ők hogyan fognak megérteni, ha nem hallják mások gondolatait?
– A te gondolataidat fogják hallani, és érteni, ugyanúgy, mint az én gondolataimat. Csak koncentrálnod kell.
– Azt mondtad nincsenek főnökök, és beosztottak, engem mégis vezetőnek jelöltél.
– Az nem ugyanaz, mint, ami nálatok volt. Nem dönthetsz senkinek a pénzéről, nem dönthetsz arról, hogy kiközösíted, vagy elbocsátod, mert itt nincs munkahely, és nincs pénz sem, csak munka. Magatokért, és a bolygótokért kell dolgozni mindenkinek.
– Mi lesz azzal, aki nem akar dolgozni?  Koncentrálj arra, hogy dolgozzon. Csinálni fogja, hidd el nekem, mert fájdalmai lesznek.
– Kínozzam az embereket, hogy dolgozzanak?
– Ne kínozzad, hanem győzzed meg őket, hogy dolgozzanak, azért vagy te a vezető. Az emberek sorsáról csak a tanács dönthet, te nem dönthetsz egyedül. A tanács tagjainak , és neked is dolgozni kell, együtt az emberekkel. Aki nem akar beilleszkedni, azt el kell távolítani a közösségből. Azokból hamu lesz, mint a többiekből. A bolygó újraélesztése a tét, az érzelmek pedig másodlagos dolgok.  Igyekeztünk úgy választani, hogy az életben maradók között ne legyen szükség büntetésre, de mi is tévedhetünk.  

–Menjél vedd le a ruháidat, és tisztálkodjál meg. Addig senki nem mehet be az otthonába, amíg a régi öltözete rajta van.

Koncentráltam, és kinyílott a konténer ajtaja. Illetve nem is nyílott, hanem hangtalanul és villámgyorsan oldal irányban becsúszott a konténer falába.
– Vedd le az összes ruhádat, és dobjad abba a ládába. Megsemmisítünk mindent, ami rajtatok volt – mondta Zden.
Levetkőztem, és ott álltam pucéran az öreg előtt, aki vizsgálódva nézegetett. Nagyon zavart a dolog, és egyben idegesített, hogy mit mustrálgat engem, mint egy lovat?
– Nem láttál még férfiembert? — kérdeztem tőle ingerülten.
– De, csak a miénk sokkal kisebb, intett fejével az ágyékom felé.
– Nem hiszem el, hogy ez a legnagyobb problémád?  Mindjárt itt vannak a többiek, és sötét lesz, mire ezer ember lefürdik.
– Menjél előre az átlátszó falig, és emeld fel a kezedet. Ha kinyílik előtted a fal akkor találsz egy ruhát és egy cipőt. Ne aggódj méretet vesz rólad a gép, amíg megtisztít.
Előre mentem, majd mögöttem bezáródott a fülke. Felemeltem a kezeimet. Milliónyi lyukból, még a talpam alól is valamilyen gőzszerű anyag jött, amitől nem lettem vizes mégis láttam, amint a kéthetes rám rakódott por és mocsok apró golyóvá összeáll, majd végiggördül rajtam és egy lefolyószerű nyílásban eltűnik. Odatettem a lábam és úgy éreztem mintha egy porszívó akarta volna berántani.Nem tartott egy percig sem a tisztálkodás, és már nyílott is az üvegfal. Ennyire simának és finom tapintásúnak soha nem éreztem a bőrömet. A hajamnak viszont minden szála égnek állt.Kiléptem a fülkéből, ott állt velem szemben Zden és hangosan röhögött, azon a héliumos hangján.
–Úgy nézel ki, mint azok a szúrós hátú kis állatok.
–Sündisznó?
–Az, az. – vigyorgott tovább.
Próbáltam a hajamat megigazítani, de nem ment. Minduntalan visszaugrott függőlegesre, mintha rugó lenne benne.
– Most így maradok?
– Igen egy darabig. Feltöltődött elektromossággal. Szikrázni fogsz egy ideig aztán visszaáll. Öltözzél!
Valóban minden ruha passzolt rám, és a cipő is kényelmesnek tűnt. Fehér alsónadrág, zokni és egy póló is volt egy fiókban, ami magától nyílott, amikor kijöttem a fürdőből. Halványkék színű felsőruházatot a fehérneműk alatt találtam. A fiók külön rekeszében, pedig egy sportcipőhöz hasonló lábbelit, amit pille könnyűnek éreztem. Az anyaga kékes színű, és zselészerűnek tűnt. Amint beleléptem, mintha a magától a lábamra igazodott volna. 
– Gyere velem.
Ment előttem egy hosszú folyosón, ami a nagy csészealjba vezetett. Egy hatalmas sportcsarnok félében találtam magam.  A csarnok közepén egy hosszú asztal állt tizenegy székkel.
– Az ott a tanács helye mutatta az asztalt. Holnap megtartjátok az első tanácskozást és megválasztjátok a tanács tagjait magatok közül. Az első feladatotok, a kis tó megtisztítása lesz és a döglött halak összeszedése. Ihatóvá kell tenni a vizet a patakokban, a tavakban és a folyókban is. Az emberek, amint végeztek a tisztálkodással foglalják el a szállásaikat, és táplálkozzanak. Egy épületben ötven embernek van hely. Mindegyikben van ugyanilyen tisztító berendezés. A ruhákat és a cipőket naponta cserélni kell mindenkinek. Élelmet találtok a szekrényekben. Nem olyan, mint amiket ti szoktatok enni, hanem kicsi fém dobozokban lévő folyékony dolog. Naponta három adagot kell meginni belőle. Reggel, délben, és este. Benne van minden olyan anyag, amire a szervezeteteknek szüksége van. Az üres dobozokat egy külön tartóba kell kidobni.

Közben átfutott az agyamon, miféle hülyeség ez?  Sosem ettek ezek marhapörköltet nokedlivel meg ecetes paprikával? Meghallotta Zden.
–Semmiféle marha, meg nokedli nincs, úgyhogy ne álmodozz ilyesmiről. Nutri van! Vanília, csokoládé, és gyümölcs ízű. Holnap még beszélünk. Zden, mint ahogy szokta, egyik pillanatról a másikra eltűnt, és magamra hagyott.

Nem gyűjtök lájkokat! Persze örülök annak, ha így nyilvánítasz véleményt. Ez az oldal költészettel és szépirodalommal foglalkozik. Létrehozásába, és működtetésébe befektetett munkát tiszteld meg egy megosztással, ha tetszett az, amit olvastál!