Kaszás István: Illatos Artúr
Pozsonyban a boldogtalan szerelmes Schőner Náci az új időkben szobrot kapott. Hajdanán, a konflisrepítette időkben, amikor Pozsonyban még mindenki beszélt magyarul és németül, fényes jövő előtt álló, tehetséges fiatalembernek tartották. Azután jött egy beteljesületlen örök szerelem, és a jelen panelszürkévé vált. Kezdődő karrierjének vége lett, s onnantól már csak cukrászdák kifutó fiújaként ismerték. A szép új világban is kispolgári viseletben, frakkban és keménykalapban járt Schőner Náci. Szobra, és a többször hallott szerelmi története ellenére sem tudtam hús vér embernek elképzelni mindaddig, míg Illatos Artúrral nem találkoztam.
Így hívta mindenki, aki csak egyszer is vele utazott. Nem lehet mondani, hogy nagy barátja lett volna az újabb idők pipere cikkeinek és illatosító szereinek. A test természetes kipárolgásait szerethette. Ebben is a nagy emberekhez, többek között Napóleonhoz hasonlított, aki a harcok szünetében azt írta kedvesének. „Három nap múlva nálad vagyok, addig ne mosakodj!” Bár Artúr nem ismerte a császár ezen utasítását, túlzásra hajlamos környezete szerint azt túl is teljesítette volna. Tény, fültanúja voltam mikor szomszédja már a második napon bosszankodva odaszólt Artúrhoz – Igazán zuhanyozhatnál már! – Kezdettől motoszkált bennem a kérdés, ki lehet ez a férfi, aki szinte már tudományos igényű előadásokat tart a vacsoraasztalnál, de óra és mobiltelefon nélkül utazik, külseje és öltözködése pedig Rejtő Jenő kikötői figuráit juttatta eszembe. Még nem is láttam, még fel sem szállt a buszra, de már ismerősöm volt. Az idegenvezetők ugyanis kaptak róla egy leírást, részletes használati utasítással. Mi a teendő akkor, ha reklamálna, hogy százéves és százráncú bőröndjén újabb karcolást ejtettek a gondatlan sofőrök a bepakoláskor. – Az ott rajta az új karcolás – panaszkodott rögtön a második napon. A használati utasítás szerint, ha borozik, és kicsit énekelget a buszon, nem kell zavarni, hamarosan úgy is elalszik. Jótállási jegyet Artúr ismertetőjéhez nem csatoltak, mert azért senki nem állt jót, hogy nem lep-e meg bennünket valami jótállást kizáró újdonsággal. Éreztük azért, a meglepetés nem marad el. Az időpontok meghatározásánál bölcseket megszégyenítő távlatokban fogalmazott: – Fertállyal delírium tremens előtt, végítélet követő napkeltekor vagy örökélet után húsz órával – hogy csak a leggyakrabban használt időpontjait említsem. Egyszer ábrándosan csak úgy maga elé dörmögött: – Orgonavirágzáskor láttam meg. – Belső kakasszóra ébredt és nem az óra hiánya miatt szokott késni. Csak lift ne lett volna! Ahol a szálloda épületében volt alagsor, oda rendre alászállt, mint akinek az alsó világban is lennének barátai, de onnan már egyedül nehezen talált föl az étteremhez.
Artúr, a nagy képeslapgyűjtő számára az egész világon egyetlen nyelv létezett, a magyar. Köszönés nélkül szokott belépni az üzletekbe, feltételezte, hogy őt mindenki ismeri. A hölgyekhez mindig rendkívül udvarias volt. – Kedveském, mutasson már nekem szép képeslapokat! Az eladók ilyenkor kissé meglepetten köszöntötték – Bonzsúr Möszijő. – Jó, jó ne ezt mondjátok örökké. Képeslap kell meg bélyeg is. Tudod, Hungária – mondta ilyenkor élénk, egyensúlyát próbára tevő taglejtésekkel az elárusítónak. Legtöbbször levert ezt-azt a pultról, de sosem zavartatta magát. Rendszeresen, részletekbe menően a legváltozatosabb kivégzési módok előnyeiről és hátrányairól tartott előadást, máskor pedig magasröptű értekezéseit hallgathattuk a buszon, mivel ifjabb korában tudományos fokozatot szerzett az egyetemen. Állításainak matematikai bizonyítása közben, rendre lebicsaklott a feje és elaludt. Megkönnyebbülten lélegzett fel ilyenkor a busz közönsége. A többség szerette Artúrt. Ki ez az ember, aki a legendás Artúr király nevét viseli, ellentmondást nem tűr, mint a nagy Napóleon, és tudományosak a megfogalmazásai, mint egy egyetemi tanárnak? – tettem fel magamnak az út során többször is a kérdést. A megfejtésen gondolkodva még az egykori párizsi rendőr prefektus jó tanácsa is eszembe jutott, aki kollégáinak, ha megoldhatatlannak látszó üggyel találkoztak, azt mondta – „Cherchez la femme” – keresd a nőt!
Az utolsó este, mint egy szoboravatás nélkülözhetetlen személyisége, ő leplezte le előttünk a titkot. Hosszú fárasztó nap mögöttünk és még előttünk is. Éppen kísérleteztünk, hogy az elzászi rizling van-e olyan jó, mint a burgundi vörös, a vacsorára felszolgált tarte flambé ugyanis szinte kikényszeríti, hogy utána apró kortyokban bort igyanak. Udvariatlanság lett volna részünkről, ha nem a helyi bort tesszük próbára, vagy éppen ő tett bennünket próbára? Nem volt időnk eldönteni. Méltóságáról megfeledkezve, feldúltan érkezett Illatos Artúr.
– Nem találom az útlevelem! Mi lesz, ha holnap határátkeléskor ellenőrzik az utasokat? Itt kell maradnom majd Franciaországban, vagy Svájcban?
Nagyon meg volt ijedve. Benéztünk az ülés alá, a kalaptartóba, a csomagtérbe. – útlevél sehol.
-Segítsenek, jöjjenek a szobámba fel! – szinte könyörgött. – Már mindent átnéztem, de hátha maguk.
Szétnézünk a szobában.
– A bőröndöt is? – mondom, mindent – kiáltotta Artúr az ágyról.
Keresgetünk, Artúr pedig a tőle megszokott hirtelenséggel elaludt. A nehezebb bőröndöt áttúrjuk. Semmi. A könnyű, üresnek tetsző bőröndje szíjjal átkötve. Nyílik a bőrönd benne egy cipős doboz. Olyan gumival van leszorítva, mint amilyeneket a csavaros befőttes üvegek megjelenése előtt használtak a kerek fémtető belső peremén, hogy az üveg légmentesen zárjon. Lepkét űző gyerekkoromban az ilyen gumikkal szorították a harisnyát térd alatt a lábra. A dobozra nagy betűkkel valaki azt írta:
’ Megőrzendő a világ végezetéig’ Későbbi kiegészítés lehetett a folytatás, mert más színnel hajladoztak a betűk : + egy napig.
Először ismerős illat szökik ki a dobozból olyan, mint amilyet bálba szökő tündérlányok húznak maguk után, akiknek szigorúan csak éjfélig szól a kimenőjük, éjfélkor ugyanis vége a varázserejüknek. Nagymamám sifonérjának is ilyen illata volt. Abban élére vasalt, ötven éve nem hordott, térdig érő csipkés szegélyű fehérneműk sorakoztak. Mellettük feketéllett nagyapám esküvői zsakettje. A szokástól elütően Papát nem abban temették el, mert nem lehetett ráadni. Vőlegény nagyapám a Nagy Háború idején szibériai erdőirtáson várta hat évig az esküvőjét, és amikor hazatért, a szabó egy erősen lesoványodott férfinek készítette el az esküvői ruhát. Nem tudom Illatos Artúrnak volt-e esküvői ruhája és volt-e egyáltalán esküvője? A dobozban legfölül egy ívesen hajlongó boríték, olyan, mint amelyik sok időt tölthetett a fejpárna alatt. Határozatlanul és óvatosan ezt az egy borítékot kinyitjuk. A levélpapíros gyűrött, mint a lepedő nász után. Gyöngybetűk. – Drága Artúr! – a betűk gömbölydedek és feszesek is, mint egy női szoknya. A szóköz zihál, a felkiáltó jel egy elnyújtott sóhajtás. Rádöbbentünk! Szégyenkezve, mint akiket leselkedésen kaptak, visszatesszük a papírdobozba a leveleket. A drága Artúr most az ágyon horkol, mint egy ló. Ma este még nem fordulhatott meg a fürdőszobában, mert ott találjuk meg az útlevelét. Az éjjeli szekrénye tetejére tesszük. Csendben kijövünk a szobából. Artúr sem király, sem császár nem volt, tudós professzor annál inkább. Életén a szerelem fordíthatott nagyot, de azért nem hiszem, hogy szobor várományosa lenne. Azt gondoltam, hogy Artúrról már soha többé nem hallok. Később azonban levelet írt az utazási irodának, melyből kiderült, hogy semmire nem emlékezik abból, ami az utazás során történt. Levelében ezt egy fura magyarázattal meg is indokolta. – Nem emlékszem semmire az egész útból, mert valaki az egész csoportot benyugtatózta úgy két miatyánknyival holdtölte után.
A közelmúlt történéseiből már semmire nem emlékezett, de egykori szerelmére egészen biztosan emlékezni fog a világ végezetéig, és még egy napig.
Nem gyűjtök lájkokat! Persze örülök annak, ha így nyilvánítasz véleményt. Ez az oldal költészettel és szépirodalommal foglalkozik. Létrehozásába, és működtetésébe befektetett munkát tiszteld meg egy megosztással, ha tetszett az, amit olvastál!
Kommentek